2013. augusztus 22., csütörtök

WordCitizen's DixiBlog 4
A blog a Dixivel (Gémes János, 1943–2002) kapcsolatos emlékek, fotók, dokumentumok gyűjtésére jött létre, a készülő 'DIXI - Egy szabad szellem legendája' című könyv megírásához szükséges kutatómunka részeként (a projekt teljes leírása a blog nyitó oldalán található)

 DixiBlog oldalak:
« 12 3 – 4 5 6 7 »


Blogger email címe:
dixiblogger@gmail.com
Az emlékeket, fotókat kérem a fenti címre küldeni
A blogban található szövegek, kutatási eredmények, dokumentumok utánközlése esetén kérem az átvett anyagok forrásaként a http://dixiblogg.blogspot.hu/ -t feltüntetni!
Köszönöm!
Najmányi László


DixiBlog
Negyedik oldal


Ha az örökkévalóságot nem végtelen időtartamként, hanem időtlenségként
határozzuk meg, akkor azoké az örökélet, akik a jelenben élnek.
Ludwig Wittgenstein: Tractatus Logico-Philosophicus

Szilágyi Ákos: A vágy titoktalan tárgya
(Liget Műhely Alapítvány, 1992, 1994)
Részletek a címadó esszéből, 20-21-22 oldal

„(…) Igen, e sok hivatásos titokleső, titokhajhász, titokpusztító és titoktermelő egyetlen titka az, hogy titoktalan. Ez az a titok, melyet mindegyikünk féltve őriz, s személyisége inkognitójának selymes tokjában rejteget: a semmi, a titkolt és titkosított EGO. Az EGO rejtjele a titoktalanság. (…)”

„(…) De az EGO a létezés titkát, a lények és a tárgyak titkát sohasem kaphatja meg, mert ez a titok csak élhető és nem bírható. Innen telhetetlensége, innen epekedése, szomjúsága a titok után, innen erőszakossága és terjeszkedése, és innen boldogtalansága, impotenciája, hogy soha el nem érheti, ami után vágyódik. Mindennek végére akar jutni, s ezért a kezdetéig sem juthat el.

Azok a pillanatonként szétpattanó titkok, amelyek minket vesznek körül, azok az iszonytató, fantasztikus, soha-nem-volt titkok, melyeket a tömmegkommunikáció szalmaszálán át szürcsölünk, hogy szomjúságunk legalább egy pillanatra enyhüljön kicsit, és melyeket másnap már kukáskocsik visznek a szeméttelepre, nos, ezek a titkok – a modern titokgyárak ömlesztett titkai – nemcsak hogy nem a létezés titkát alkotják, hanem éppenséggel a létezés titkát helyettesítik, a titoktalanná vált létezést takarják be, rejtik el szemünk elől. A titok boldogabb korokban a létezés szíve volt: ott lüktetett minden létezőben, a legparányibb lényben és a legközönségesebb tárgyban is. A titok a tárgyban volt és nem a vágyban. Senki nem sóvárgott titkok után, ahogy a hal nem sóvárog víz után, hiszen nem szomjúságát oltja vele, hanem lételeme az. A létezés titka mindig érzékelhető volt, mindenben jelen volt, a létezés minden formája átengedte magán. Senki nem akarta megfejteni, senki nem tehette értelme vagy vágyai tárgyává a titkot. A titok nem odakint volt, hanem odabent, nem megismerésére törekedtek, mintha a létezés holmi matematikai feladvány lenne, hanem éltek benne. Ebbe a titokba csak beavatást nyerhetett az ember, mert a titok nem életén és lényén kívül lakozó elvontság, titkos tudás volt, hanem saját élete – és minden élet – szentsége. (…)”

Dixi a Fiatal Művészek Klubja büféjében
Fotó: Várnagy Tibbi, 1987
Dixi dalszövege a Dönci Project: Dixi című CD-n
(FF Film & Music, 2007)

Titok nélküli ember

Másodosztályú heverőd, ágyad,
Manifeszt vágyad kurta lábát.
Reggel alóla halászod a tantuszt,
A tükrödbe tűzött piros plüsskrampuszt
Egy szép idiótától kaptad.
Az asztali lámpád kéjgázolt lila,
A falvédőn smárol Sámson és Delila.
De hajnalban ha felrikkant a vekker,
Változz át titok nélküli ember.

Eltűnsz, majd megjelensz a reggeli
Népsportban,
Felém kacsintasz a Híradóban,
Erélyes pofával hasítod a vizet,
Parton az edződ plecsnivel fizet,
Kertedben törpe, szakálla kender
Változz át titok nélküli ember.

Barátod, a szép kabátos fiút,
Elvitte nőd és nincs már kiút
Így hát önkezeddel véget vetsz
Szomorú nemi életednek.
Miért folyton a szomszédokat riogatni?
Miért a negyediket hajnalban felcsengetni?
Te ugyanaz vagy, én ugyanaz vagyok,
Nyaljuk be a cyber orange-ot.
De reggel, ha felrikkant a vekker,
VÁLTOZZ ÁT TITOK NÉLKÜLI EMBER.


Δεν ελπίζω τίποτε. Δεν φοβούμαι τίποτε. Είμαι λεύτερος.
(Semmit sem remélek. Semmitől sem félek. Szabad vagyok.)

Nikos Kazantzakis (1883–1957), a Zorba,  a görög című regény írójának sírfelirata, Heraklion, Kréta, Görögország
Nikos Kazantzakis: Isten megmentői
(részlet a ’Prológ’-ból, NL nyersfordítása)

– A sötét mélységből jöttünk, a sötét mélységben végezzük, és a fényes intervallumot életnek hívjuk. Amint megszülettünk, elkezdődik a visszatérés, egyszerre haladunk előre és hátra; minden pillanatban meghalunk. Sokan sírnak fel emiatt: Az élet célja a halál! De amint megszülettünk elkezdünk az alkotásért küzdeni, a komponálásért, azért, hogy az anyagot életté változtassuk; minden pillanatban megszületünk. Sokan sírnak fel emiatt: A múló élet célja a halhatatlanság! Az időlegesen élő organizmusban ez a két folyamat ütközik… mindkét szemben álló erő szent. Ennélfogva kötelességünk, hogy megragadjuk a víziót, amely képes befogadni és összehangolni ezt a két óriási, időtlen és legyőzhetetlen erőt, és moduláljuk vele gondolkodásunkat és tetteinket. (...)

(Forrás: Kazantzakis, Nikos: The Saviors of God. Spiritual Exercises, Trans. Kimon Friar, New York: Touchstone / Simon and Schuster, 1960.)
Philippe de Champaigne: Élet, Halál és Idő 
17. század
The Rolling Stones: Dancing with Mr. D
(M. Jagger/K. Richards)


Down in the graveyard where we have our tryst
The air smells sweet, the air smells sick
He never smiles, his mouth merely twists
The breath in my lungs feels clinging and thick
But I know his name, he's called Mr. D.
And one of these days he's gonna set you free
Human skulls is hangin' right 'round his neck
The palms of my hands is clammy and wet

Lord, I was dancin', dancin', dancin' so free
Dancin', dancin', dancin' so free
Dancin', Lord, keep your hand off me
Dancin' with Mr. D., with Mr. D., with Mr. D.

Will it be poison put in my glass
Will it be slow or will it be fast?
The bite of a snake, the sting of a spider
A drink of Belladonna on a Toussaint night
Hiding in a corner in New York City
Lookin' down a fourty-four in West Virginia

I was dancin', dancin', dancin' so free
Dancin', dancin', dancin' so free
Dancin', Lord, keep your hand off me
Dancin' with Mr. D., with Mr. D., with Mr. D.

One night I was dancin' with a lady in black
Wearin' black silk gloves and a black silk hat
She looked at me longin' with black velvet eyes
She gazed at me strange all cunning and wise
Then I saw the flesh just fall off her bones
The eyes in her skull was burning like coals
Lord, have mercy, fire and brimstone
I was dancin' with Mrs. D.

Lord, I was dancin', dancin', dancin' so free
I was dancin', dancin', dancin' so free
Dancin', dancin', dancin' so free

Dancin', dancin'

(Dal a 'Goats Head Soup' című albumról, Rolling Stones/Virgin Records, 1973)

James Ensor: Csontvázak harcolnak egy füstölt heringért
1891
Najmányi László: Dixi és a halál 
(Részletek a ’DIXI – Egy szabad szellem legendája’ című, készülő könyvből)
Quod fuimus, estis; quod sumus, vos eritis
(Ami voltunk, az vagy; ami vagyunk, az leszel)

A saját tengelye és anyacsillaga körül egykedvűen forgó, egyre zsúfoltabb bolygónkon jelenleg körülbelül 150 ezer ember hal meg naponta, évente kb. 60 millió, hatszor annyi, mint Magyarország teljes lakossága. A születések számának (ma kb. 370 ezer naponta, kb. 135 millió évente) növekedésével arányosan a halálozások száma is növekedni fog, persze a zsúfoltsággal együtt – óvatos becslések szerint kevesebb, mint 150 év múlva már nem 7,2 milliárd, hanem kb. 24 milliárd ember fog versengeni az életfeltételekért. Az én életidőmben a Föld népessége több mint megháromszorozódott – az emberi élet értéke ennek megfelelően csökkent.

Az, aki a Teremtő akaratából megszületik, biztosan meg fog halni. Ön is meg fog halni, nyájas olvasó. Nagy valószínűséggel nem úgy, nem akkor, nem ott, ahol remélné. Egyes gondolkodók – nem véletlenül – úgy vélik, az emberi élet fő célja, hogy öntudatra ébredésünktől kezdve felkészüljünk a halálra. Haljunk meg méltósággal, jobb, éberebb, szabadabb, a Teremtőnkhöz hasonlatosabb emberként, mint amilyenek földi pályánk kezdetén voltunk. Mivel bármelyik pillanatban eljöhet értünk a Kaszás, ajánlatos a felkészülést nagyon gyorsan megtenni. Nem tanácsos halogatni, elnyújtani a feladatot, hiszen nem kérhetünk halasztást felkészületlenségünkre hivatkozva, amikor az utolsót üti az óránk.

Caspar David Friedrich: Tájkép sírral, koporsóval és bagollyal
1836-37
Ahogy idősödünk, sorra halnak meg szeretteink, rokonaink, barátaink, szerelmeink, ismerőseink, munkatársaink. Fiatal korunkban nem akarunk a halálra gondolni, de előbb vagy utóbb óhatatlanul elérkezik a pillanat, amikor rádöbbenünk: bizony mi is el fogunk patkolni. Ha túlságosan szeretjük az életet, semmire sem vágyunk jobban, mint a halhatatlanságra, ezért nem lesz könnyű a halálunk. Ha az Éden kertjében az első emberpár nem a Tudás, hanem az Örökélet fájának gyümölcsét választja, most nem motiválná szinte minden tettünket a halálfélelem, gondolhatjuk. Igaz, a tudásvágy sem munkálkodna bennünk, és vészesen zsugorodó bolygónk is jóval zsúfoltabb lenne.

Itt autó, busz, villamos üt el valakit, ott a betonra csapódik öngyilkos. Itt a mentő érkezik későn, ott ivadék kap mordályt túl korán. Ez bokáig érő vízbe ugrik fejest, azt elviszi a szökőár. Vulkán temet el falvakat, baktérium, vírus nyír ki százakat. És most ne is említsük a kisebb, nagyobb háborúkat, mindig pusztítanak valamiért, valahol. Repülők zuhannak le, kompok sűllyednek el, vonatok ütköznek, gyárak robbannak, környezetszennyezés, földcsuszamlás, éhínség, kígyómarás. Megvadult kutyák marcangolnak öregasszonyt, gyermeket, mérgező a bébiétel, féltékeny a pisztolyos ex. Ráomlik a lakás, leszakad a híd, tűz az alagútban, krokodilok, cápák, pókok, tűzhangyák, bélférgek, szúnyogok, gyilkos csigák. Ezt agyonverik a hálóingéért, azt felkötik, mert más, ennek szálka akad a torkán, annak bozótvágó késsel, lavina temeti el, villám csapja agyon, vasvillával szúrja le, bomba tépi szét, nem nyílik ki az ernyője, mérget iszik, szamurájkarddal szúr, láncfűrésszel darabol, megnyílik a föld alatta, közelgő mozdony zakatol, meglincselik, hajszárító csapja agyon, lepottyan létráról, asztalról, székről, sziklafalról, végez vele az alkohol, elviszi a bánat, túladagol. Tévéből ömlik a vér. Ketyeg az óra, arat a halál. 

Megkönnyítheti felkészülésünket az elkerülhetetlen, végső pillanatra, hogy a halál, még akkor is, ha ez ritkán tudatosul bennünk, mindennapi élményünk. Ránk mered a tányérunkról, a villánk hegyéről, nekünk suttog a temetők sírjaiból és kriptáiból, himnuszai kiszűrődnek a templomokból, pléh-bálványka képében ránk köszön a keresztutaknál. Világunk leghatalmasabb épületei, az egyiptomi piramisok gigászi méretű síremlékek. A keresztény katedrálisokat a kereszthalál emlékére emelték. A halál állandó társunk. Bárhová megyünk, velünk tart. Bárhová próbálunk rejtőzni előle, megtalál. Ha figyelmesek vagyunk, őt látjuk embertársaink arcán is, öregén, fiatalén egyaránt. És a tükörből szintén ő tekint vissza ránk. Templomok, múzeumok, művészeti galériák falain számtalan kép ábrázolja konkrétan, vagy elvont módon a halált, amely gyakran irodalmi művek témája is. Aztán ott vannak a hősi emlékművek a csatákban elesettek, vagy kivégzettek tragikus figuráival. Az operai- és színházi előadások, a filmek – legtöbbjükben meghal valaki, vagy valakik. A halál, a gyümölcs-csendéletek és az anya gyermekével ábrázolások mellett a művészek egyik legkedveltebb témája. Amilyen szenvedélyesen ragaszkodunk az élethez, ugyanolyan erősen (bár rendszerint titokban) buzog bennünk a halálvágy is.

Alfred Kubin: A legjobb orvos
1959
A biológiai halál mellett a testre csak közvetett hatással bíró szellemi halál is fenyeget. Sok embert már életében elhagyja a teremtő lélek. Felnőttkorában az evésen, iváson, szórakozáson, szaporodáson, mások csesztetésén kívül már nem ambicionál semmit, voltaképpen semmilyen lényeges jegyben nem különbözik az alacsonyabbrendűnek minősített életformáktól. Miután feldobta a bakancsot (angolul: kicked the bucket – „felrúgta a vödröt”; ugyanaz karibi patois-ban: kickeraboo; amerikai angolban: assume room temperature – „eléri a szobahőmérsékletet”; to bite the dust – „porba harapni”; to count worms – „számolni a férgeket”; to go home in a box – „ládában hazamenni”; to join the great majority – „csatlakozni a nagy többséghez”; one's number is up – „kihúzták a számát”; to join the choir invisible – „csatlakozni a láthatatlan kórushoz”; to wear a pine overcoat – „fenyőfából készült nagykabátot viselni”, stb.), a már életében lelkét elvesztőt gyorsan elfelejtik, esetleges vagyonán, használati tárgyain, divatjamúlt ruháin és az általa összegyűjtött rengeteg felesleges kacaton kívül semmi sem marad utána.

Akit nagy, teremtő lélekkel és hozzá illő bátorsággal látott el programozója, és ezeket az értékeket ez a kiválasztott megőrizte, velük közösségét szolgálta, annak szelleme testének szétporladása után is tovább él a kollektív tudatban. Az ilyen, a közösségük sorsát biológiai haláluk után is befolyásoló embereket halhatatlanoknak nevezzük, emlékük annyi ideig él, ameddig a hátrahagyottaknak szükségük van tanításaira, példájára. Véleményem szerint ilyen kivételes embernek, halhatatlannak tekinthető Dixi is.

Joseph Beuys: A Halál és a leányka
1959
Ahogy a DixiBlog előző oldalain már említettem, Dixi nem hitt a halálban, tudta, hogy szelleme örökké fog élni. Remélte, hogy miután kibújt elhasznált tokjából, új dimenziókba kerül majd, ahol új kalandok várnak rá. Ha elhisszük, hogy megvilágosodott ember volt – és nagyfokú tudatosságát, éberségét, tanításainak erejét ismerve miért ne hinnénk el –, aki nem akart a nemcselekvés Nirvánájába megtérni, minden bizonnyal bódhiszattvaként (szanszkrit: बोधिसत्त्व) tért vissza, vagy fog visszatérni erre a világba, hogy a dolgok rendjétől kapott népnevelő feladatát befejezze. Nem lepődnék meg, ha egy vadiúj testben parádézva újra felbukkanna a beváltatlan ígéretektől nyüzsgő, kiismerhetetlen budapesti éjszakában. Vagy New Yorkban, álmai városában folytatná a tanítást.

Alfred Rethel: A Halál mint barát
1851
Dixi nem hitt szelleme halálában, de élete utolsó, pokoli szakaszába érve már vágyta a biológiai elmúlást. Ronccsá lett testének már nem vette hasznát. Megvakult (persze, hozzá illően még vakságát is meditációja tárgyává tette, ahogy ezt a vak Homéroszról szóló pédabeszédei is igazolják), már nem volt kedve elhagyni Baross utcai sötét odúját. Szemtanúktól tudom, hogy többnyire az ágyán hevert, a folyamatosan üvöltő rádióval polemizált. Távozása előtt a maga módján elbúcsúzott azoktól, akikben megbízott, akik valóban közel álltak hozzá. Elnézést kért bűneiért, hibás cselekedeteiért – ez a tény is bizonyítja, hogy nem volt őrült, bolondok nem kérnek bocsánatot. Mivel egyedül már képtelen volt a városban közlekedni, nem tudni, hogyan jutott el azon a balzsamos májusi napon, 2002-ben a Baross utcából Zuglóba, halála helyszínére. Nyilván elkísérte valaki, vagy valakik utolsó útjára. Ki volt, kik voltak kísérői? Démonok, vagy angyalok? Előlépnek egyszer majd a homályból, és elmondják a történteket?  Vagy személyük örök titok marad, mint annyi minden ezen a kísértetjárta vidéken? Mivel a hatóságok nem végeztek alapos vizsgálatot Dixi halála valódi okának kiderítésére, talán soha sem fog kiderülni, teste hogyan kapcsoltatott ki. Megölték, vagy kérésére átsegítették egy aranylövéssel a túlvilágra? Vagy csak hirtelen kiszállt belőle életerejének maradéka? Biológiai halála ugyanolyan titokzatos volt, mint labirintus-szerű, sokdimenziós élete. Tényleg szükségünk van arra, hogy kiderüljön az igazság? Vagy jobb, ha a titok titok marad?


Dixi: 
(Szövegrészletek Oláh Lehel ’DIXI’ című filmjéből)

(...) Igen nagy dolog prófétálni, nagyon nagy dolog előre tudni a jövőt. Nem lehetetlen. Van megérzéses, van logikai alapja, van... nagyon sok útja van. Hát Homérosznál jobban a trójai háborút senki nem látta. Ez egy kicsit humoros, mert hát hogy Homérosz, Homályos magyarul, Homáros, de Homáros, Hínáros, Homályos nem láthatta a trójai háborút és a szereplőknek még a ruháit is leírta. Valószínűleg pontosan, tehát színről színre. (...) Tükör által ma még homályosan látunk, mondja Pál apostol, de később színről színre. Hát mit jelent ez a szó, hogy színről színre? Azt, hogy amikor nem látunk, mégis színről színre látunk... Valamelyik másodikos gimnazista lány elment mellettünk. Élénken emlékszem szürkésfekete sísapkájára, zöldes sárga légiós kabátjára, valamint arra a szomorú tényre, hogy ő orvosnál volt idáig és azért késik az iskolából, vagy pedig előbb megy haza. Ez a szemklinika ajtaja. (...) Ez a vak költő, ez végülis egy filmet, egy forgatókönyvet mindenesetre leírt az Íliászban és az Odisszeában. Ezeket hogyha valaki olvassa, akkor elkezdi látni ami történik, olyan erővel van megörökítve. (...) Én olyan városokat láttam álmomban, és olyan szituációkat, amelyek valószínűleg megestek, tehát nem másról van szó, mint hogy időutazásban visszatértem egy másik korszakba. Itt jegyzem meg, nem messze. (...) Az a véleményem, hogy idő nincs.

Thanatos, a halál görög istene
Az Ephesos-i Artemis templom oszlopdísze
Kr.e. 325-300
Hamvas Béla:
(Idézetek ’A magyar Hüperion’ című kötetből, Medio Kiadó, 2007)

„(...) De egyébként is, utókor! Nem lesz azoknak kedvük ahhoz, hogy papírral vesződjenek. Olyan idők következnek, amelyek minden múltat elfelejtetnek. Az emberekkel a múltat el fogja felejtetni a jelen – nem azért, mert nagyon boldogok lesznek, hanem éppen mert nagyon boldogtalanok, annyira, hogy senki sem tudja majd enyhíteni szenvedésüket. Miért keresnének éppen elő engem, aki semmi részvéttel nem vagyok irántuk? A betű kora különben is elmúlt. Írni időszerűtlen szenvedély, és mindinkább az lesz. Elfelejtenek mindenkit, aki írt, még engem is.(...)


(...) Hüperion, a magányos isten, aki önmagának teremt világot, mivel itt senkinek a magasság és az isteni nem kell. Én váltam teljesen függetlenné attól, ami környezet. S amíg azok elvesztek a szánalmas nyögésben, mert szavuk még önmaguk előtt is kétséges maradt, én tudtam beszélni. Az én kezem először teremtett itt olyan világot, amelyben nem szégyen élni. Mindenkinek, akinek megvolt a szándéka hozzá, nem volt meg az ereje. (...) Minél királyibb volt itt valaki, annál kevésbé jutott a szellem teremtő anyagához, és minél jobban lesüllyedt, a nyilvánosság előtte annál jobban kinyílt. Én adtam vissza a szót a királyoknak. De nem áltatom magam. Nem lesz ebből semmi, mint ahogy nem is volt soha. Azok a szavak, amelyekkel a nagy életet megteremtettem, sohasem jutottak el az emberek szívéhez. Itt vannak az állványon a szobámban. Egyedül én csináltam őket, egyedül én tudom, hogy mi az, amit csináltam, és a mű egyedül az én életemet szépíti meg. Senkinek sem kellettek. (...) El tudsz képzelni engem mint önmagam ügynökét? Ha valaki nem fogadott el, az el nem fogadó helyett szégyelltem magam, bántott, hogy olyan mélyen megalázta magát. És még csak nem is tudott róla. Elutasított, és nem vette észre, hogy lehetetlenné vált önmaga előtt. Ki fog engem igazolni? Senki. Az egyedüliek, akik megtehetnék, a hozzám hasonlók. De az istenek nem igazolnak senkit és semmit, legkevésbé önmagukat. Ha félnék attól, hogy valaki belenyúl a műbe, megtiltanám. Senkinek sincs joga ezt magáénak tartani. De nem félek. Nem lesz több Hüperion.”

William-Adolphe Bouguereau: Dante és Vergilius a Pokolban
1850
Dixi és Beatrice
(Szövegrészletek Oláh Lehel ’DIXI’ című filmjéből)

„(…) Soha nem érem el Beatricét / Meghaltam, de ő a vezetőm / Ő még él / Megvan a kapcsolat / Szabad testem lebeg / Vágyhoz már nem kötött / De őt felismerem / De őt felismerem. (...) Engem kíván a Világegyetem / A Vénusz bolygó sápad mellettem / Én nagyon szép és nagyszerű nő vagyok / Soha többé nem lát senki / Nem szeret engem senki / De ő ott lesz / De ő ott lesz.”


John William Waterhouse: Dante és Beatrice
kb. 1915
Dante: Isteni színjáték, Paradicsom 33. ének: Az istenlátás
(Részlet)


„Óh, örök Fény, magadban ülve boldog!
    Magadat érted csak, s magadtól értve
    magadat értőn szereted s mosolygod.
S ama körforgás, amely így megértve
    olyannak látszott, mint a visszavert fény,
    amint sokáig néztem bele kérdve,
magában, s színét színeibe rejtvén
    a mi képünkben festődött keretté,
    hogy csak azt néztem; minden mást felejtvén.
Miként a mérnök, ki a kört szeretné
    megmérni, töpreng, hogy titkába lásson,
    de mérő elvét hasztalan keresné:
ollyá tett engem ez uj látomásom
    töprengve tudni, hogyan egyesűle
    kör a képpel, s hogy árad át egymáson,
de szárnyam ahhoz hasztalan feszűle –
    mig villám fénye tárta szememet fel
    és égő vágy ekként teljesűle.
Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
    de folyton-gyors kerékként forgatott
    vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot.”
 
(Babits Mihály fordítása)


Dixi:
(Szövegrészletek Oláh Lehel ’DIXI’ című filmjéből)

„(...) Halhatatlan / Ez a szerepem / Ejnye, hogy mi az igazság / Nem tudom / Nem tudom / (...) A valóság a tetten ragadható igazság / (...) Várom az új Istent / Aki szociálisan igazságos /”

„(...) Mindentudóan és sokatmondóan mosolygok, miközben a film pereg, lassan elmúlnak évmillióim, egy másik kezdődik és én már bánom, jó volt az előző évmillió is, a következő is jó lesz, jó, szent tavasz.”


Dixi
Képkocka Oláh Lehel DIXI című filmjéből
2002

The Rolling Stones: Dead Flowers
(Mick Jagger/Keith Richards)


Well, when you're sitting there
In your silk upholstered chair
Talking to some rich folks that you know
Well I hope you won't see me
In my ragged company
You know I could never be alone

Take me down little Susie, take me down
I know you think you're the Queen of the Underground
And you can send me dead flowers every morning
Send me dead flower by the mail
Send me dead flowers to my wedding
And I won't forget to put roses on your grave

Well, you're sitting back
In your rose pink Cadillac
Making bets on Kentucky Derby Day
I'll be in my basement room
With a needle and a spoon
And another girl can take my pain away

Take me down little Susie, take me down
I know you think you're the Queen of the Underground
And you can send me dead flowers every morning
Send me dead flower by the mail
Send me dead flowers to my wedding
And I won't forget to put roses on your grave

Take me down little Susie, take me down
I know you think you're the Queen of the Underground
And you can send me dead flowers every morning
Send me dead flower by the US mail
Say it with dead flowers at my wedding
And I won't forget to put roses on your grave
No I won't forget to put roses on your grave
 
(Dal a ’Sticky Fingers’ című albumról, Rolling Stones, 1971)

Vincent Van Gogh: Koponya égő cigarettával
1885-86
Palinkó Panni, Ausztráliából: 
Képzeljétek, nekem is megjelent a Dixi szelleme, ráadásul itt, Ausztráliában! Elmondom hogy történt, bár elég hihetetlen és lehet, hogy csak képzeltem az egészet. A hétvégén a lányommal, Kingával, és mostani párommal (ő kínai és Choo Yinnek hívják, autószerelő és az összes pengetős hangszeren játszik, mandolinon a legjobb) beutaztunk Brisbane-be (a „közelben” – kb. 300 mérföldre északnyugatra, ez itt nem távolság – lakunk a farmon), hogy megnézzük a Lone Pine Koala Sanctuary-t, amit egy olyan állatkertnek kell elképzelni, ahol viszonylag szabadon kóborolhatnak az állatok, mert nem csak koalák vannak itt, hanem kenguruk, tasmániai ördögök (nagyon büdösek szegények) wombatok, tüskés hangyászok (echidnas – NL megjegyzése), gyíkok, kígyók, sőt még tojásokat rakó kacsacsőrű emlősök (platypus – NL megjegyzése) is, akiknek (a hímekről beszélek) mérgező, hegyes csontkinövésük van a hátsó lábukon, ezért tanácsos őket nem simogatni, mert engem már megszúrt egy, és mondhatom nagyon fájt, és be is gyulladt. Szóval megérkeztünk a kis teherautónkkal Brisbane Fig Tree Pocket nevű külvárosába, ahol a Koala Sanctuary van. Nagyon megéheztünk útközben, ezért mielőtt bementünk volna az állatkertbe, ott a parkolóban előkaptuk a barbie-t (barbecue, barbeque, BBQ – grillsütő – NL megjegyzése) és rádobtunk pár shrimpet (garnélarák – NL megjegyzése) és kínai szalmagombákat (kínaiul cǎogū, latin neve Volvariella volvacea – NL megjegyzése), amiket a párom nagyon szeret. Hoztunk magunkkal sört (Fosters ESB – the best!) is a hűtődobozban, azt ittuk, a lányom, Kinga inkább gyömbérsört (ginger ale – NL megjegyzése), mert ő nem ihat alkoholt, próbaidőn van verekedésért, a barátnőjét, Megan McDermottot tépte meg, mert az a szeplős, hájas ribanc megpróbálta elcsábítani Kinga nagy szerelmét, Akama Allambee-t, aki itteni őslakos, hatalmas afro-frizurát visel, az orrában, füleiben csontkarika, tele van mágikus jelekkel tetoválva és nagyon szép képeket fest az álmairól, turisták veszik őket, egyébként informatikus.

Look, mates! Turists!
Szóval ott ültünk a barbie körül az összecsukható campingszékeken, ettük a shrimpet és a gombát, ittuk a sört, amikor a kocsi mögül hirtelen előugrott egy virágos ingbe és fehér shortba öltözött alak, lekapott pár shrimpet a barbie-ról és elszaladt velük a bejárat irányába. Futás közben egyik kezéből a másikba dobálta a shrimpeket, mert nagyon forrók voltak. Amikor hátranézett, azonnal felismertem, a Dixi volt. Nem állt be a pénztár előtt a sorba, csak befutott a parkba az őrök között, azok észre se vették. Amint beért, azonnal eltűnt, hiába mutogattam utána, se a párom, se Kinga nem látták. A legkülönösebb az volt, hogy a barbie-n több shrimp maradt, mint mielőtt a Dixi lelopott belőlük. De még nincs vége a sztorinak! Összecsomagoltunk, bementünk a parkba. Ahogy elkezdtük ölelgetni a koalákat, ismét feltűnt a Dixi. Egy eukaliptusz fa mögül lépett elő és rám vigyorgott. Senki se tud úgy vigyorogni, mint a Dixi, a fülétől füléig ért a szép nagy szája, még azt a hegyes nyelvét is kidugta a fogai közül. És itt kezdődik a rémtörténet: ahogy ott állt vigyorogva a fa mellett, hirtelen lekapta a fejét a nyakáról és a hóna alá csapta. Aztán elkezdett beszélni. Láttam, hogy mozog a szája a fején, amit a hóna alatt tartott, de nem hallottam, hogy mit mondott, mert a koalával a nyakamban azonnal elájultam. A kórházban tértem magamhoz, az orvosok azt mondták, napszúrást kaptam, de én nem szoktam napszúrást kapni. Kérdeztem a páromat és a lányomat is, de ők nem látták a Dixit. Én viszont biztos vagyok benne, hogy őt láttam. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy ott állt az eukaliptusz fa alatt a virágos ingjében, a hóna alatt azzal a gyönyörű oroszlánfejével. Jó lenne, ha valaki meg tudná mondani, hogy mi volt ez a jelenés, mert én nagyon meg vagyok rémülve!

Jaques Laudin II.: Sainte Valéria
kb. 1700
Najmányi László: Cephalophores (fejhordozók):
(Módosított, kiegészített részletek a Balkon magazinban 2010 januárja óta havi rendszerességgel publikált SPIONS eposz harmincadik, ’Reims legendái 01. – Tangerin Dream, Szent Ampulla, fejhordozók, labirintus’ című fejezetéből, Balkon, 2012/11-12)

03 IX 3 Cephalophores 01
NL digitális kollázsa
Illusztráció a SPIONS eposz 30. fejezetéhez
2012
Szent Nicasius (Saint-Nicaise) 400–406 között volt Reims püspöke. Egyes források szerint a várost elfoglaló vandálok, mások szerint Attila hunjai ölték meg templomában. A mártíromságát elbeszélő legenda szerint kivégzése előtt a 118. zsoltárt olvasta. Amikor az „Adhaesit pavimento anima mea” („A lelkem a porhoz csatoltatott”) szövegrészhez ért, lefejezték. A püspök letérdelt, kezeibe vette a kőpadlóra hullott fejét, amely gyilkosai rémületére tovább mondta a zsoltárt: „Vivifica me, Domine, secundum verbum tuum.” („Élessz engem újjá szavaiddal, Uram.”). Így a mártír püspök a cephalophores (fejhordozók) egyike lett, akik levágott fejüket a kezükben, vagy a hónuk alatt tartva gyakran beszélnek, énekelnek, imádkoznak, prédikálnak is azon keresztül. A fejhordozók glóriájának ábrázolása komoly gondot okozott az őket megörökítő művészeknek. Némelyikük a levágott fej helyére illesztette a glóriát, mások a levágott, a szent kezeiben tartott fej felett lebegve mutatták.

06 VII 2 Cephalophores 04
NL digitális kollázsa
Illusztráció a SPIONS eposz 30. fejezetéhez
2012
Legendája szerint Kr.u. 250 körül Párizs védőszentje, Szent Dénes folyamatosan prédikálva, hat mérföldön (tíz kilométeren) át, a Montmartre-tól (korabeli druida kegyhely) a mai Saint-Denis bazilika helyén ásott sírjáig vitte kezében levágott fejét. Émile Nourry néprajzkutató egyedül a francia hagiografikus (a szentek életével, halálával foglalkozó) irodalomban 134 hasonló esetről talált említést. Mivel a szentek nagyértékű, templomoknak, kolostoroknak jó pénzért eladható földi maradványainak ellopása igen gyakori volt a régi Európában – a legújabb korban inkább halott politikusok, mint például Mussolini, vagy Kádár János csontvázának, koponyájának eltulajdonítására szakosodtak a sírrablók – elképzelhető, hogy a fejhordozók legendáit egyházi illetékesek találták ki és terjesztették a tolvajok elriasztása céljából. Mivel számos csodát láttam már, köztük beszélő kutyákat és farkasokat, gondolatolvasó macskákat, feltámadott halottakat, szétnyíló tengert, önbeteljesítő jóslatokat és megvalósult átkokat, hajlamos vagyok elhinni, hogy a fejhordozók legendái igazak. Dante Isteni színjátékában (Canto 28) a költő és útitársa, Vergilius a pokol nyolcadik körében találkoznak a levágott, beszélő fejét hajánál fogva lámpásként magasba emelő Bertrand de Born trubadúrral, ahogy Gustave Doré híres illusztrációján látható.

05 V 11 Cephalophores 03
NL digitális kollázsa
Illusztráció a SPIONS eposz 30. fejezetéhez
2012
Legendájuk szerint két Skandiáviában szolgáló hittérítő, Himerius (Imerio, Imier) és Gemolus (Gemolo), püspökük kíséretében el akart zarándokolni Szent Péter és Szent Pál sírjához Rómába. Az olaszországi Lombardia tartományban lévő Valganna városának közelében rablók támadták meg őket. Mindkettejüket megölték. Himerius utolsó leheletével gyilkosai bűneinek megbocsátását kérte Istentől. Gemolus megkereste levágott fejét, majd visszaült lovára és fellovagolt a hegyre, ahová nagybátyja, a püspök menekült a rablók elől. A hegy tetejére érve levágott feje elénekelte a Dávid király által élete legsötétebb órájában írt 23. Zsoltárt – „...Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. Asztalt terítesz nekem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam...” – majd a püspök áldását kérte, s miután az a kereszt jelét rajzolta homlokára, lehunyta szemeit, szelíden elmosolyodott, és visszaadta lelkét teremtőjének.

04 V 11 Cephalophores 02
NL digitális kollázsa
Illusztráció a SPIONS eposz 30. fejezetéhez
2012
Nos, kedves Palinkó Panni, ahogy a fentiekből megértheted, nem kell rettegned ott, a távoli Ausztráliában. Mindössze egy cephalophore-t, fejhordozót láttál az általad is szeretett Dixi kópé szelleme képében előbukkanni. Amennyiben hihetünk a róluk szóló, a közelmúlt Európájában keringő számtalan történetnek, a fejhordozók ártalmatlanok, soha nem támadnak senkire, legfeljebb énekelnek, prédikálnak megpillantójuknak, esetleg imádkoznak érte – persze ez zavarhat némelyeket, de még nekik sem jelenthet a furcsa vízió többet apró, gyorsan múló kellemetlenségnél. Az, hogy a te látomásod történetesen lelopta a sülő rákokat a grillről, csak kivételes, Dixihez illő, pajkos csínytevésnek minősíthető, ráadásul gyorsan kiderült, hogy több rák maradt a rácson, mint amennyi ott sült, mielőtt a Mester elcsent közülük néhányat. Tehát a fejét nem sokkal később mulattatásodra lekapó kísértet voltaképpen nem meglopott, hanem megajándékozott benneteket. Remélem látod még Dixi szellemét a közeljövőben. Ha igen, kérlek ne felejts el értesíteni az eseményről bennünket!


Deák József: Dixi Galaxia füzete: 
Szia
Deák József vagyok, nekem "adta el" Dixi a füzetet (Kicsi zöld füzet: 'GALAXIA', 1997, l. DixiBlog 1. oldal, banner – NL megjegyzése) 1998-ban, amikor a Központi Antikvárium becsüse voltam. Azóta is őrzöm, egyedül az Artpoolnak adtam oda szkennelésre. Azért tettem idézőjelbe azt, hogy eladta, mert valójában ajándékba kaptam tőle. Időnként természetesen én is kisegítettem kisebb összegekkel, borral, mikor mivel, ahogy sokan mások is a városban, de a füzetkét csak a kezembe nyomta, amikor egy magas sráccal, akit nem ismertem, meglátogatott az antikváriumban.
Dixi: GALAXIA
1997

Deák József tulajdona
Artpool Archívum
Dixivel egyébként 1994 körül ismerkedtem meg az Aranka utcai lakásban, ahol a feleségem barátnője családja lakott. Emlékszem, mielőtt felmentünk óva intettek tőle, ti. agresszív, meg mindenkinek beszól, ésatöbbi, ehhez képest amikor meglátott, nagyon barátságosan köszöntött, majd valami két órát Hamvas Béláról beszélgettünk (ha jól emlékszem ő épp a Karnevált olvasta). Ezután rendszertelen időközökben fel-felbukkant nálam, beszélgettünk erről-arról, Hamvasról, keleti filozófiákról, Tibetről, ami nagyon vonzotta, zenéről, stb. Érdekes, hogy én sosem hallottam tőle azt a "metanyelvnek" nevezett kommunikációs formát, amiről a blogban olvastam és amit a többiek meséltek, mindig úgy beszélgettünk, mint két átlagember, még akkor is, amikor vagy ő, vagy én, esetleg mindketten kissé ittasak voltunk. Utolsó találkozásunkkor adta nekem a füzetet, utána többé nem láttam.


Nádassy Attila:
Víg Mihály írt megemlékezésében anno egy bizonyos Galaktika példányról, mely azért volt számára emlékezetes, mert Dixi azt sokáig hurcolta magával mindenhová: „Emlékezetes egy hosszasan ide-oda hurcolt folyóirat, a 'Galaktika' egy száma, melyben röviden áttekintették a tudományos fantasztikus irodalom történetét.



A Metagalaktika 7. számú kiadványban (Kozmosz Könyvek, Budapest, 1984) a sci-fi teljes története feldolgozásra került (Sam J. Lundwall: Holnap történt – tanulmányok a science fiction világtörténetéből). Számomra élvezetes stílusban íródott. Magam részéről ezt érzem a legvalószínűbbnek, de lehetett másik példány is.


A Galaktika 32. (VII. évfolyam, 4. szám, 1978) példányában egy viszonylag rövid ismertetője van Brian W. Aldiss: Billió éves dáridó című sci-fi történeti művének. Lényegében ezért ezt recenziónak gondolnám. Ez utóbbit Szentmihályi Szabó Péter írta.
Most nem emlékszem másik példányra, ahol a sci-fi története össze lett volna foglalva, de nem kizárt, hogy volt ilyen. Itt van a polcomon a teljes Galaktika és Metagalaktika gyűjtemény, az első példánytól (1972) a mai napig, az összes. Elég tűrhetően ismerem a sorozatot, de nem emlékszem azért mindenre a tartalmukból.


Közben eszembe jutott, hogy van még egy sci-fi történeti áttekintés még a Galaktika 34. (VIII. évfolyam, 2. szám, 1979) számában is, bizonyos Vlagyimir Gakov tollából, A Hullám taraján címmel, amely egy rövid bevezetést követően a sci-fi angol "új hullámát" mutatja be.

Ráismer valaki a képek alapján a Víg Mihály által említett Galaktikára?



Najmányi László: DixiNet
(Részletek a ’DIXI – Egy szabad szellem legendája’ című, készülő könyvből)

Ezeket a sorokat 2013. augusztus 27.-én, kedden írom. A 70. nappal ezelőtt, 2013. június 18.-án, ugyancsak kedden indított DixiBlognak eddig csaknem 7000 látogatója volt, a világ minden tájáról. Ez egy különösebben meg nem hirdetett, kereskedelmi portálok által nem támogatott, zéró költségvetésből fenntartott, nem cukiság, gépjármű, extrém sport, szex, gyerekszáj, vagy gasztronómiai témájú internetes napló esetében jelentős közérdeklődést jelent, még akkor is, ha az érdeklődők egy része valószínűleg visszatérő vendég volt.

A látogatók többsége természetesen Magyarországon klikkelt a blogra (a folyamatosan gyarapodó archívumnak virtuális otthont adó blogspot.hu napokra bontott adatokat szolgáltat a látogatók számáról és lokációjáról), de szép számmal érkeztek kíváncsiak az Egyesült Államokból, Szerbiából, Németországból, Franciaországból, Ausztráliából, Írországból, Oroszországból, Hollandiából, Belgiumból, az Egyesült Arab Emirátusból, Brazíliából, Peruból, Venezuelából, Dél-Koreából, az Egyesült Királyságból, Japánból, Szlovéniából, Szlovákiából, Kínából. Izraelből, Dél-Afrikából, Malajziából, Indonéziából, Izlandról és Dániából is. Valószínű, hogy a látogatók egy része a „dixi” keresőszót beütve, a dixieland zenére vonatkozó adatokat, képeket, dokumentumokat keresve talált a DixiBlogra, bár az oldalakon feltüntetett e-mail címre – dixiblogger@gmail.com – nem érkezett a magyar nyelvű blog tartalmára vonatkozó, más nyelvet használóktól érdeklődés. Viszont rengeteg Dixire vonatkozó emléket, adatot, képet, dokumentumot, legenda-töredéket küldtek a látogatók, ami azt bizonyítja, hogy döntő többségük a 2002-ben az égi Dixieland végtelen fórumára költözött szituacionista, költő, látnok, próféta, filozófus, színész, varázsló, sámán, népnevelő, botrányhős (stb.) barátai, tisztelői, rajongói, szerelmei, tanítványai, ismerősei, és igen, ellenségei közé tartozik. A tőlük kapott anyagok egy részét, néha lerövidítve, máskor teljes egészében feltettem a blogra, más részét a készülő könyvben fogom valamilyen formában közreadni, de olyan hozzájárulások is érkeztek, amelyeket kidobtam, mert nem voltak méltók sem Dixihez, sem küldőikhez.

A kutatásaimat küldeményeikkel támogatók között található művész, háziasszony, világcsavargó, prostituált, mérnök, közgazdász, politikus, alkohol- és drogfüggő, filozófus, néprajzos, történész, kétkezi munkás, zeneszerző, zenész, költő, író, szociológus, szociális munkás, pszichiáter, filmkészítő, színész, rádiós- és televíziós műsorvezető, adótisztviselő, építész, kulturális intézményvezető, fotós, farmer, pedagógus, műgyűjtő, antikvárius, pap, szórakoztatóiparos, helyét nem találó lézengő, egykori titkos ügynök, pincér, kidobóember, taxisofőr, művészetbarát, köztisztviselő, sőt, még egy aranyásó is. Dixi nem tett különbséget ember és ember között. Mindenkiben potenciális közönséget, szellemi partnert, tanítványt látott. Mindenkit meg mert szólítani, és mindenkitől teremtő energiát várt viszonzásul. Sokszor csalódott, sokszor feltöltődött.


DixiNet
Najmányi László digitális kollázsa
2013
Létezik tehát egy, az egész világot behálózó DixiNet, amelynek tagjai, bár nem feltétlenül ismerik egymást, valamilyen módon kötődnek a végtelen, mélységesen sötét budapesti éjszakák többek szerint még ma, „halála” után (Dixi és tanításainak követői szerint nincs se halál, se idő) 11, egyszerre szörnyű és felemelő évvel is aktív kísértetéhez. Érdemes, aktuális tehát egy fejezet erejéig a hálózatokkal foglalkozni. „Az emberi társadalomban is, a világban is minden mindennel összefügg, egy bonyolult, mindent átszövő hálónak a része. Az elmúlt években a hálózatelmélet néhány megdöbbentő felfedezéssel ajándékozott meg bennünket: kiderült, hogy a természetben és a társadalomban megjelenő hálók zöme sokkal inkább hasonlít egymáshoz, mind azt valaha is remélhettük volna, és viselkedésük leírható néhány egyszerű törvénnyel.”, foglalta össze Behálózva – A hálózatok csodálatos világa a sejtektől a világhálóig című, a Mindentudás Egyeteme VII. szemeszterén, 2005. október 10.-én tartott előadása témáját Barabási Albert-László, a hálózatkutatás nagytudású szakértője.

Barabási Albert-László
Felnőttkorba lépve az 1943-ban született Dixi az 1960-70-es évek nagy budapesti közösségépítői egyikeként indult. Ugyanolyan, a város szabadságra és intelligencia-fokozásra vágyóit maga köré vonzó szellemi energiaközpont volt a lélekgyilkos bolsevik diktatúra idején, mint Halász Péter és barátainak Lakásszínháza, Erdély Miklós, Szentjóby Tamás és Hajas Tibor. Ilyen szellemi erőmű maradt haláláig, csak holdudvara változott. Dixi súlyos egyéniség volt. Bőkezűen osztogatott szellemi energiacsomagjainak erejét mutatja, hogy több mint egy évtizeddel távozása után is elevenen él emléke mindazokban, akik közelebbről ismerték, vagy csak néhány alkalommal, esetleg csak egyszer találkoztak vele. Esetében tehát egy centrummal rendelkező hálózatról beszélhetünk.

Ahogy Barabási Albert-László írja, a világban, benne az emberi társadalomban minden mindennel összefügg. A DixiNet, mágikus centrumának, Dixinek rendkívül összetett személyisége és széles érdeklődési köre okán szorosabban, vagy lazán számtalan más, a szellemi élet valamelyik aspektusához kötődő hálózathoz kapcsolódik. A kultúra, közösség, vallás, költészet, képzőművészet, színház, bölcselet, zene, metafizika, sorskutatás csak néhány ezen aspektusok közül. Dixitől, széleskörű érdeklődése és  sokrétű, teljesen senki által nem ismert személyisége miatt ugyanolyan könnyű eljutni Homéroszig, David Bowie-ig, vagy Dantéig, mint a kelták kincseiig, az 56-os forradalomig, az árvaházakig, a tudatmódosító szerekig, a haláltól az újjászületésig, a szabadságkereséstől az őrületig például, és mindezen körök további körökhöz kapcsolódnak, hogy aztán részei legyenek a teremtés örök, nagy titkának.

A blog indítása óta minden nap raktam fel új információkat, amelyeket a látogatók továbbadtak saját kapcsolataiknak, akik aztán vagy felkeresték a blogot, vagy nem, attól függően, hogy mennyire érdekelte őket az új téma. A látogatók naponta változó száma meglehetősen pontosan jelezte, hogy éppen mi foglalkoztatta különösebben az embereket Magyarországon és világszerte. Bizonyos témáknál – például halál, őrület, The Rolling Stones (hogy csak a legutóbbi posztokat említsem) – az érdeklődések száma látványosan megugrott, elérte a napi 3-400 látogatót is. Más témák csak keveseket foglalkoztattak, ilyenkor kevesebben keresték meg a blogot, előfordult, hogy egy adott napon csak 20-30 látogatót jelzett a számláló. A DixiNet működésének vizsgálata során ugyanarra a következtetésre jutottam, mint Barabási Albert-László: a hálózatok életében nincsenek véletlenek.


Sok kiváló elme jutott arra a konklúzióra, hogy a hálózatok kialakulása, az evolúció, sőt, magának a világegyetemnek a kialakulása nem más, mint véletlenek (random events) szerencsés egybeesésének, kapcsolódásának hosszú folyamata. „De valami mégis gyanús ezzel a véletlenszerű világegyetemmel kapcsolatban.”, mondta előadásában a hálózatkutató tudós. „Meg tudtam volna-e írni ezt az előadást, ha a testem molekulái úgy döntöttek volna, hogy teljesen véletlenszerűen lépnek egymással reakcióba? Lennének-e nemzetek, államok, iskolák és egyházak vagy a társadalmi rendre utaló bármilyen más jelenségek, ha az emberek teljesen véletlen módon működnének egymással együtt? Létezne-e gazdaság, ha a vállalatok vevőiket véletlenszerűen választanák meg, és eladóikat dobókockák millióival helyettesítenék? Többségünk úgy érzi, hogy a világot, amiben élünk, nem a kocka irányítja, hogy a komplex rendszerek mögött valamilyen rendnek kell lennie.” Sokak szerint Dixi maga volt a rendetlenség, a kiszámíthatatlanság, a folyamatos meglepetések modellje. Emléke azonban egy még általam (aki nem professzionális hálózatkutató, statisztikus, tudós) is többé-kevésbé kiszámíthatóan, tehát nem véletlenszerűen működő hálózatot, rendet hozott létre.


Érdemes lenne hálózatelméleti szakemberek, lélekbúvárok, nyelvészek, informatikusok, filozófusok, irodalmárok és más specialisták bevonásával megvizsgálni Dixi szabad-asszociációs, dimenzióugrásos kommunikációs technikáját, agyának, tudatának, kompozíciós érzékenységének működését hálózatelméleti szempontból is. A napokban alkalmam volt meghallgatni egy kevesek által ismert, 1999-ben készült hangfelvételt, amelyen Dixi egy képzeletbeli szabad rádió konferansziéjaként beszél. Sok értelmes, koherens, mélyértelmű, ugyanakkor rendkívül mulatságos közlést produkál, de szellemi labirintusépítés közben néha elveszíti saját gondolatainak Ariadné-fonalát és egyértelműen blöffölni kezd. A tudatában véletlenszerűen felbukkanó szavakat mond ki gyors egymásutánban, amelyek néha kapcsolódnak valamilyen módon egymáshoz – például rímelnek, vagy alliterálnak ,– máskor a véletlenen kívül semmi sem köti őket össze. Automatikus halandzsázás közben észrevehetően megfeszített erővel gondolkodik, próbál visszatalálni az eredeti témához, ami vagy sikerül, vagy nem. Ha nem, hirtelen új témát dob be, olyat, amelyet aztán saját metalogikája szerint ki tud virágoztatni. Véleményem szerint ilyenkor gondolatok hálózatát igyekszik létrehozni, s addig építi a sehová sem vezető, csonka alhálózatokat, míg nem talál két véletlenszerűen felbukkanó szó, gondolat-töredék között erős, továbbfejlesztésre alkalmas kapcsolatot, vagyis addig blöfföl, amíg rendre nem talál. 


DEVO
DEVO: 
Mongoloid
(Gerald V. Casale)


Mongoloid, he was a mongoloid
Happier than you and me
Mongoloid, he was a mongoloid
And it determined what he could see

Mongoloid, he was a mongoloid
One chromosome, too many
Mongoloid, he was a mongoloid
And it determined what he could see

And he wore a hat
And he had a job
And he brought home the bacon
So that no one knew

That he was a mongoloid, mongoloid
His friends were unaware
Mongoloid, he was a mongoloid
Nobody even cared

Mongoloid, he was a mongoloid
One chromosome, too many
Mongoloid, he was a mongoloid
And it determined what he could see

And he wore a hat
And he had a job
And he brought home the bacon
So that no one knew

He was a mongoloid, mongoloid
Happier than you and me
Mongoloid, he was a mongoloid
And it determined what he could see

Mongoloid, he was a mongoloid
One chromosome, too many
Mongoloid, he was a mongoloid
And it determined what he could see

And he wore a hat
And he had a job
And he brought home the bacon
So that no one knew

Mongoloid, he was a mongoloid
 
(Dal a ’Be Stiff’ EP-ről, 1977, Booji Boy Records)


David Bowie: Time
Dal az 'Aladdin Sane' című albumról
1973, RCA Records

Anonima:
Kérem szépen, hogy ne írjátok ki a nevemet, mert nem szeretnék belekeveredni ebbe a dologba. Csak azt akarom elmondani, hogy az akkori pasimmal, aki most a paksi temetőben található, sokszor táboroztunk a Dixi Baross utcai kérójában, mert nem volt hová mennünk és ott mindig nyitva volt az ajtó. Dixi sokat beszélt nekünk David Bowie-ról. Nem tudom, mennyi volt igaz a sztorijaiból, mennyi a saját találmánya, mindenesetre rém jól szórakoztunk és másoknak is elmondtuk, amit a Dixitől hallottunk. Persze az ő stílusát nem lehetett utánozni. Csináltattam is egy Bowie tetkót, nem mondom meg hová. Még mindig ott van, csak már másképp néz ki, mert a gyerekek után meghíztam. Jó lenne, ha valaki tudna írni Dixi és Bowie kapcsolatáról, ha volt ilyen. Igaz, hogy Dixi is biszex volt fiatal korában? Nem tudom elképzelni, mert nem tudott főzni, pedig kapott a Mélától serpenyőt és villanyrezsót, de mindig elfelejtette kikapcsolni és minden odaégett, mert úgy elfoglalták a látomásai, hogy nem vette észre a füstöt.



David Bowie: SpaceOddity 
Dal a 'Space Oddity' című albumról
1969, Reissues: 1973, 1975, Philips (UK)/Mercury (U.S.)/RCA Records


Ground control to major Tom
Ground control to major Tom
Take your protein pills and put your helmet on
(Ten) Ground control (Nine) to major Tom (Eight)
(Seven, six) Commencing countdown (Five), engines on (Four)
(Three, two) Check ignition (One) and may gods (Blastoff) love be with you

This is ground control to major Tom, you've really made the grade
And the papers want to know whose shirts you wear
Now it's time to leave the capsule if you dare

This is major Tom to ground control, I'm stepping through the door
And I'm floating in a most peculiar way
And the stars look very different today
Here am I sitting in a tin can far above the world
Planet Earth is blue and there's nothing I can do

Though I'm past one hundred thousand miles, I'm feeling very still
And I think my spaceship knows which way to go
Tell my wife I love her very much, she knows
Ground control to major Tom, your circuits dead, there's something wrong
Can you hear me, major Tom?
Can you hear me, major Tom?
Can you hear me, major Tom?
Can you...
Here am I sitting in my tin can far above the Moon
Planet Earth is blue and there's nothing I can do



Najmányi László: DixiRock
(Részletek a ’DIXI – egy szabad szellem legendája’ című, készülő könyvből)

„While we sleep they go to work
We're legally crippled
it's the death of love”
David Bowie: Up The Hill Backwards

Megismerkedésünk első éveiben törzshelyeink, a Kárpátia, Csendes, Ádám, Erzsébet sörözők és az Egyetem presszó mellett főleg rock koncerteken – Kex, Mini, Scampolo, Atlas, Liversing, stb. – találkoztam Dixivel. Pénze sosem volt, de valahogy mindig bejutott, és a koncertek után, friss energiákkal feltöltve együtt csatangoltunk a budapesti éjszakákban.

A rock az én generációm alapélménye volt. Zene, attitűd, magatartás, művészet, politika és vallás egyben. A rock lett a mi kultúránk, gyökeresen más, mint a szüleink generációjáé volt. Hiányzott belőle a giccses pátosz, a nyálas romantika, a földhözragadtság, az operettes dzsentriség, a sírvavígadás, a képmutatás, ájtatosság, álszentség minden formája és alformája. A rock, a minden korábbinál pusztítóbb háború, benne az atombomba traumája létrehozta új élet/halálérzést, a világméretű katasztrófába torkolló múlttal való teljes szakítást, az igazi szabadság igényét jelentette nekünk. Megváltó üzenetre vágytunk és a rockban találtunk rá. Míg a magyar fiatalok döntő többségét csak a felnőttek által primitívnek tartott ritmusok lüktetése fogta meg, voltunk néhányan, akik a számok szövegére is legalább ugyanolyan kíváncsiak voltunk, mint a zenére, vagy a zenészek külsejére és legendáira. A Vasfüggöny mögött, szögesdrót kerítésekkel és aknazárakkal körülzárva, állig felfegyverzett katonaság, rendőrség és farkaskutyák által őrizve, minden módon korlátozva és ellenőrizve tudni akartuk, mit üzennek a szabad világból a szabad emberek.


David Bowie: Rock'n'Roll Suicide
Dal a 'The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars' című albumról
1974, RCA Records

Rock számok szövegeit fordítva tanultam meg angolul. Szenvedélyesen gyűjtöttem a nehezen hozzáférhető hanglemezeket és a magnószalagra másolt felvételeket. Fiatal koromban együttesek százainak nevét és dalok ezreinek címét, soknak a szövegét tudtam kívülről, s ha Nyugaton megjelent egy fontosnak tartott új együttes, vagy lemez, heteken belül értesültem róla, és igyekeztem megismerkedni vele. Néhány amerikai és angol levelezőpartnerem, és az Angliában megjelent új lemezekhez és a New Musical Express (NME) című brit szakfolyóirat legújabb számaihoz gyorsan hozzájutó Rész István festőművész barátom révén meglehetősen tájékozott voltam a rock nyugati frontján történtekről, és felvételgyűjteményem is folyamatosan gyarapodott. Fontos információforrás volt számomra a rock történetét, sztárjait, az egyes számokat és azok összefüggésrendszerét hihetetlenül alaposan ismerő, most Montrealban, Helmut Spiel! fedőnéven kémkedő Molnár Gergely, az 1977-ben alakult SPIONS, a néhai Varsói Paktum első punk zenekarának alapítója, frontembere, lelke is. Számos angol nyelvű számszöveget, a rockkal foglalkozó tanulmányt, kritikát, beszámolót lefordított magyarra, és ismertette a szövegekben elrejtett, az angolszász és ír mitológiára, az irodalomra, zenére, történelemre, valamint a rocktörténetre vonatkozó referenciákat is.

Első magnetofonomat a vidéken élő nagyszüleim padlásán talált, a második világháború előtt publikált, angol nyelvű tervrajz és műszaki leírás alapján még magam építettem az 1960-as évek elején. A hangot acéldrótra rögzítette, zúgott, nyávogott, de szólt. Abban az időben még csak nagyon drágán és nehezen lehetett magnetofonhoz jutni Magyarországon. Aztán egyre jobb készülékekek büszke tulajdonosa lettem. Az 1970-es évek elején már két sztereo magnóm volt, amelyekkel – az elsők egyikeként az országban – elektronikus zenéket gyártottam, és másoktól kölcsönzött szalagokról és bakelitlemezekről nyugati zenéket másoltam saját gyűjteményem számára. Gondos számítások alapján hangfalakat is építettem hozzájuk. Beszereztem jó minőségű fejhallgatókat is, amelyekkel még nagyobb érzéki gyönyörűséget jelentett a zenehallgatás.

Sok barátom, köztük Dixi is járt zuglói lakásunkba zenét hallgatni. Az 1970-es évek elején még ritka kincseknek számítottak a nyugati rock felvételek. Sportolók, és a pártállam más kivételezettjei csempészték be a lemezeket az országba, és busás áron adták tovább őket. Az állami lemezboltokban (más, 1-2 maszek, méregdrága lemezbutikon kívül akkor még nem létezett) nem árultak Nyugaton kiadott lemezeket. A zenehallgatás rituális eseménynek számított. Némán, a hangszórók előtt ülve, vagy fejhallgatókon át hallgattuk a zenét, mintha koncerten lennénk. Teljes lemezeket hallgattunk végig úgy, hogy nem beszéltünk közben. Ha véletlenül odatévedt olyan illető (többnyire későbbi politikus), aki nem tudta befogni a száját zenehallgatás közben, folyamatosan közbeszólt, véleményezett, kommentált, locsogott, azt többé nem hívtuk. Nem egymást, vagy magunkat akartuk hallgatni, hanem azokat, akik ismerik a megoldást, a rock általunk a görög istenekhez hasonlóknak hitt, mondandójukat isteni magabiztossággal, mennyei fölénnyel, egyszerre érzéki és intellektuálisan is magasrendű módon átadó sztárjait.

Zenehallgatás közben Dixi sem monologizált, hanem kizárólag a hallottakra fókuszált. Memóriájában raktározta el a sokdimenziós információtömeget. Akkor még nem volt a Sárga Sátán (l. Jack London), az alkohol rabja. Ivott ugyan, de mértékletesen, és sohasem nálam, mivel én szigorúan tartózkodtam a piától akkoriban, nem tartottam és nem szívesen láttam otthonomban alkoholt. A Bölcsesség Füvét, a bibliai Salamon király sírjából először kinőtt csodanövényt használtuk éberségünk, érzékenységünk, intelligenciánk fokozására inkább, amelyet Dixi is kedvelt. Számos titkos helyet ismert az országban, ahol a sok értéktelen vadkender között magas hatóanyag tartalmú példányokat lehetett találni. Titkos barangolásairól gyakran tért vissza ilyen növényekkel, amelyeket nagylelkűen megosztott barátaival.

Marc Bolan & T.Rex: Hot Love 
(Single, 1971)
Akkoriban, az 1970-es évek elején tűntek fel az első androgün, kétnemű, egyszerre nőnek és férfinak tűnő, illetve nyíltan homoszexuális, vagy magukat melegnek kiadó rocksztárok, mint például Marc Bolan (1947–1977) a T. Rex énekese, vagy a New York-i gay szubkultúrából Andy Warhol támogatásával kivirágzott Lou Reed. Mick Jagger, a The Rolling Stones frontembere már az 1960-as évektől kezdve dolgozott androgün imázsán, ahogy Robert Plant is, a Led Zeppelin énekese. Aztán ott csillogott Amanda Lear is, a csaknem kétméteres transznemű, Salvador Dalí barátnője és munkatársa, aki az 1970-es évek második felében beköszöntő disco-korszak egyik legtündöklőbb sztárja, a nemzetközi meleg szubkultúra ikonja lett. És persze egyre erősebben ragyogott David Bowie, aki mindkét nem számára gyorsan szex-szimbólummá vált Nyugaton. A földhözragadt, a rock zenét kizárólag a csűrdöngölés és a részegeskedés hangkulisszájaként értékelő, a szerepjátékosoktól és az intellektuális magasrendűségtől egyformán zsigerből irtózó magyar közönség hosszú ideig nem tudott megbarátkozni a rendkívül komplex Bowie-jelenséggel. Emigrációm bekövetkeztéig, az 1970-es évek végéig még tucatnyi Bowie-rajongó sem élt az országban. Zenéjét hidegnek, személyét és üzeneteit a pocakos, részeg, ronda, operett- és kuplészintű szövegeket használó magyar rockzenészekhez szokott, az elegancia, a kifinomultság minden formájától betegesen rettegő közönség döntő többsége agresszíven elutasította. Azt meg különösen zokon vették, személyes sértésnek tekintették, hogy Bowie lemezről lemezre radikálisan megváltozott. Itt akkor ha valakinek nagynehezen sikerült összehoznia az imázsát, zenei rutinját, ahhoz élete végéig ragaszkodott. Bármiféle változást ő és közönsége egyaránt önmaga elárulásának tekintett volna. Bowie pedig maga a szűntelen változás, az élő idővel együtt mozgás, az evolúció isteni törvényének megtestesülése. Agresszív elutasításának okai közott persze ott hörgött, vicsorgott, gyalázkodott, köpködött a kollektív tudatba mindmáig mélyen beágyazódott, jó öreg homofóbia is.

David Bowie: Starman 
Dal a 'The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars' című albumról
1972, RCA Records
Dixi nem volt androgün típus. Nagyon, súlyosan férfi volt, annak minden előnyével (fizikai erő, mély hang, a kinyilatkoztatás joga a férfiközpontú magyar társadalomban, stb.) és hátrányával (érzelmek férfiak számára kötelező rejtegetése, a könnyezés, sírás, a külső gyakori változtatásának letiltása, stb.). Határozottan nem androgün volta ellenére már akkor ráérzett David Bowie személyének és magasrendű, szellemi elitképző művészetének rendkívüli fontosságára, amikor a budapesti hipsterek többsége még képtelen volt befogadni ezt az ismeretlen dimenziókból érkezett, semmi ittenihez nem hasonlító jelenséget. Sokat mondó tény, hogy míg Bowie Nyugaton néhány hónap alatt milliók kedvence lett, Magyarországon csaknem húsz évnek kellett eltelnie, mielőtt a köz, ha nem is megszerette, de valamennyire elfogadta. Még mindig előttem van a kép, ahogy Dixi zuglói lakásom könyvespolca előtt ülve, fején aranyszínűre festett fejhallgatómmal Bowie Aladdin Sane című lemezét hallgatja (Bowie-ra és a lemezre először Hajas Tibor hívta fel a figyelmemet 1973 nyarán, a lemezt pár hónap múlva sikerült, kalandos úton, eredeti ára tízszereséért megszereznem), miközben a számok szövegeinek Molnár Gergely készítette fordításait olvasta elmélyülten. Ugyanabban az időben ismerkedett meg a Roxy Music és Lou Reed lemezeivel is. Később a Krafwerk, Iggy Pop, Amanda Lear, és az első punk lemezek – Sex Pistols, Ultravox, The Stranglers, The Clash, Joy Division, stb. is elnyerték tetszését. Párizsba költözésem előtt neki ajándékoztam a lemezjátszómat és néhány lemezt. Nagyon boldogan vitte őket magával.

David Bowie: Heroes
Dal a 'Heroes' című albumról
1977, RCA Records


Megtudtam, hogy Dixi életének utolsó periódusában már ritkán tudott koncerteket meghallgatni. Általában csak a büféig jutott el, ott leragadt. Az 1997-es Sziget-fesztiválra 50. születésnapi koncertjét hozta el Bowie. Dixi ott akart lenni az eseményen, de mire elkezdődött a koncert már nagyon lerészegedett, végigaludta a fűben, a sátrak között, aztán meg ráesett egy sátorcövekre, amitől sorozat-bordatörést kapott (vagy 6 bordája tört), és a Honvéd kórházba került. Egy percet sem hallott Bowie-ból.

Az 1997-es budapesti koncerten, amelyet korábban New Yorkban láttam, én is ott voltam, és nagyon rosszul éreztem magam. Akkor már a balkáni bazár-szerű, szocialista majálisokra emlékeztető ízléstelen katyvasz és túlkínálat jellemezte a fesztivált. Az emberek többsége mindig azt hitte, hogy a másik színpadon valami jobb megy, ezért folyamatosan vándoroltak a húgyszagú porban – beindult a fesztivál hangulatát mindmáig meghatározó részeg körmenet. Próbáltam a színpadra figyelni, de nem tudtam, mert az alvajárókként bolyongó emberek folyamatosan nekem jöttek, lökdöstek, tologattak, a lábamra léptek, az arcomba ordítottak, és persze a hangosítás is pocsék volt. A koncert mélypontja akkor jött el, amikor Bowie a színpadról óriási, szemgolyókká festett léggömböket dobott a közönségnek. A New York-i közönség kb. 20 percig játszott a ballonokkal. Budapesten amint megérkezett az első léggömb, egy idióta rögtön kiszúrta égő cigarettájával, aztán mások ugyanígy a többit, részegen kurjongatva. Az egyik lufi, szerencséjére nem jutott le a színpadról, beleakadt a lámpatartó csővekbe és ott fityegett aléltan. A koncert előtt a néhai Wanted magazin megbízásából meginterjúvoltam Bowie-t. Akkor még nem tudta, mi vár rá.

David Bowie: Ashes To Ashes
Dal a 'Scary Monsters (and Super Creeps)' című albumról
1980, RCA Records
David Bowie: Ashes To Ashes

Do you remember a guy that's been
In such an early song
I've heard a rumour from Ground Control
Oh no, don't say it's true

They got a message
from the Action Man
"I'm happy, hope you're happy too
I've loved
all I've needed to love
Sordid details following"

The shrieking of nothing is killing
Just pictures of Jap girls
in synthesis and I
Ain't got no money and I ain't got no hair
But I'm hoping to kick but the planet it's glowing

[CHORUS]
Ashes to ashes, funk to funky
We know Major Tom's 4
a junkie
Strung out in heaven's high
Hitting an all-time low

Time and again I tell myself
I'll stay clean tonight
But the little green wheels are following me
Oh no, not again
I'm stuck with a valuable friend
"I'm happy, hope you're happy too"
One flash of light
but no smoking pistol

I never done good things
I never done bad things
I never did anything out of the blue,
Want an axe to break the ice
Wanna come down right now

[CHORUS]

My mother said
to get things done
You'd better not mess
with Major Tom 



Anonima:
Köszönöm a nagyon érdekes tájékoztatót a Dixi és Bowie kapcsolatáról. Minden nap megnézem ezt a blogot, nagyon tetszik. A barátnőm, Szilva is rászokott, együtt elemezzük a szövegeket. Már amikor a gyerekek engedik. Nekem 3, Szilvának 2 van. A kislányomat Dixikének hívom, mert nagyon beszédes, furcsa dolgokat talál ki, például van egy képzeletbeli sárkány barátja, a Samu, aki tűzzel lefújja, aztán megeszi a gonosz gyerekeket az óvodában. Néha elviszem Dixikét sétálni a Baross utcába, ahol a Dixi kuckója volt. Mondom neki, hogy itt egy nagyon jó ember lakott, aki most a csillagokkal beszélget odafenn. „Mesélj nekem a Csillag bácsiról!”, szokta Dixike mondogatni, ha este nem tud elaludni. És én mesélek, mindenféle kitalált történeteket, amíg elalszik. Szóval nekem nagyon fontos volt a Dixi. Köszönöm, hogy írtok róla.


Lestyán Pali (Lesi):
Az 1990-es évek végén sokszor mentem Dixivel moziba, illetve néha feljött hozzánk tévét nézni. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a magyarra szinkronizált külföldi filmekben a futó nők mindig pihegnek és nyögdécselnek, míg a férfiak általában csendben futnak, legfeljebb lihegnek egyet-kettőt néha. Nélküle ezt nem vettem volna észre, noha hosszú ideig Amerikában éltem, és a magyar tévében bemutatott amerikai filmek közül sokat már ott láttam. Azt észrevettem, hogy nagyon rosszak a filmek szövegének magyar fordításai, legtöbbször közük sincs az eredeti szövegekhez. Amikor mondtam Dixinek, hogy láttam valamelyik filmet angol nyelvű eredetiben, és ott egyáltalában nem azt mondják a szereplők, amit a magyarra szinkronizált változatokban, csak nevetett, és azt mondta, hogy tudja, mert a filmekben látható szituációkból kikövetkezteti, hogy miről beszélnek éppen. Nem baj, mondta, az összes vallás félreértésekből keletkezett. Az ateizmus is.



Baglyas Berci:
Igaz az, hogy több időszak is volt Dixi életében, amikor vadászatra kényszerült, mert nem volt pénze még az alapvető élelmiszerekre sem? Állítólag nemcsak a Budapest környéki erdőkben, hanem a Pilisben, Pomáz környékén, és a Bakony rengetegeiben is vadászott, madarászott, parittyával, dobólándzsával, íjjal, sőt, mestere volt a csapdakészítésnek is, illetve például a nyulakat, nyesteket, fácánokat puszta kézzel kapta el, miután hangtalanul megközelítette őket. Arról is hallottam, hogy Cseh Tamással vadászott együtt, amikor beköltözött az énekes által szervezett bakonyi indiántáborba. Egykori indiántáborosok mesélik, hogy Cseh Tamás eredetileg a vadászattól kezdetben visszariadó Dixi meggyőzésére fogalmazta meg elhíresült mondását: „Addig nem vagy igazi férfi amíg nem ízlelted meg az általad elejtett őz vérét.” 


Peter Paul Rubens: Szent Hubertus látomása
kb. 1615/30, Prado Múzeum, Madrid, Spanyolország
Najmányi László: Dixi, a vadász
(Részletek a ’DIXI – Egy szabad szellem legendája’ című, készülő könyvből)

Bár több hozzászólás érkezett korábban, amelyekben a DixiBlog egyes olvasói azt állítják, hogy tudomásuk van Dixi vadászatairól (l. például a ’Köves Pista emlékezik’ című, általam legendagyanúsnak minősített bejegyzést a DixiBlog nyitó oldalán – NL megjegyzése), felelőtlenség azt állítani, hogy kétséget kizárólag bizonyíthatók a róla szóló vadásztörténetek. Ami biztos, az Dixi kétségtelen tisztelete az Ardennes Apostola, Szent Hubertus (656–727), a franciaországi Liège első püspöke, az íjjászok, vadászok, erdészek, matematikusok, látszerészek, fémmunkások és kutyák védőszentje, a veszettség gyógyítója (a Szent Hubertus Kulcsának nevezett, filigrán mintázattal dekorált fejű szöget, vagy fémrudat, amelyet felhevítve a veszett állat harapásának helyére kellett szorítani, a 20. század elején még számos európai országban használták, és használatát a Római Katolikus Anyaszentegyház is javasolta, nemcsak a veszettség gyógyítására, hanem megelőzésére is) iránt. Legközelebbi barátainak Dixi gyakran beszélt Szent Hubertus életéről és cselekedeteiről, és vele kapcsolatban Szent Eustace (Szent Euszták, eredeti nevén Placidus római tábornok, ?–118) vértanúságáról is (a csodaszarvast megölni nem akaró, a római isteneknek áldozni nem hajlandó szentet, feleségét és fiait Hadrianus római császár parancsára bronz bikába zárva megsütötték).

Acta Sanctorum (IANUARIUS 1643)
Dixi valószínűleg ismerte a jezsuita tudósok, filológusok és történészek által a 17. században alapított Bollandista Társaság eredetileg Németalföldön publikált Acta Sanctorum (A szentek élete) című, korai keresztény legendákat tartalmazó enciklopédiáját, vagy annak vonatkozó kötetét, amelyben Szent Hubertus megszületése előtti hét életéről olvasható egy 759–930 között feljegyzett beszámoló. A sok részletében Szent Eustace történetéhez hasonlító legendája szerint a gazdag családba született (apja Boggis, Aquitaine hercege volt) Hubertus ifjúkorának kedvenc időtöltése a vadászat volt. Miután felesége, Floribanne (Dagobert, Leuven grófja leánya) 682-ben, fiuk, Floribert születését követően gyermekágyi lázban meghalt, az ifjú arisztokrata otthagyta III. Theuderic király párizsi udvarát, és visszavonult az Ardennes erdeibe, ahol a vadászatnak szentelte minden idejét. Nagypéntek reggelén, amikor a hívők a templomokban gyülekeztek, pompás szarvasbikát vett üldözőbe. Az állat hirtelen megtorpant, agancsai között ragyogó kereszt jelent meg. „Hubert, amennyiben nem fordulsz az Úrhoz, és nem kezdesz szent életet, nagyon gyorsan a Pokolba jutsz.”, mondta a szarvasbika. A vadász leugrott a lováról, térdre (a legenda egyes változatai szerint hasra) vetette magát, és így esedezett: „Uram, mit tegyek, mit akarsz tőlem?”. „Menj és keresd meg Lambertet, ő majd instruál téged.”, hangzott a válasz.

Albrecht Dürer: Szent Hubertus
kb. 1501
Hubertus azonnal Maastricht városába lovagolt, és felkereste Szent Lambertet (Landebertus, kb. 636–kb. 700), a város püspökét, aki tanítványává fogadta. Hubertus lemondott valamennyi rangjáról és Aquitane-i birtokát öccsének, Odónak ajándékozta, maradék vagyonát pedig szétosztotta a szegények között. A szükséges tanulmányok elvégzése után pappá szentelték és Szent Lambert egyik legközelebbi munkatársa lett. Miután a házasság szentségét védő mesterét távollétében Heristali Pippin frank államférfi és hadvezér rokonai meggyilkolták, egy látomás hatására I. Adrianus pápa (kb. 700–795) Hubertust nevezte ki Maastricht püspökévé. A nagy hitszónoki tehetségéről nevezetes Hubertus minden jövedelmét a szegényeknek adta, hosszú böjtöket tartott, és gyakran heteket imádkozott át alvás nélkül, csupán száraz kenyeret és vizet véve magához harmadnaponként. 720-ban vízió látogatta meg, amelynek engedelmeskedve átvitette Szent Lambert földi maradványait Liège-be, ahol mesterét lemészárolták. Katedrálist építtetett a gyilkosság helyszínén, abban helyezte végső nyugalomra Szent Lambert csontjait. Püspökségét is átköltöztette Liège-be, ma már a város alapító szentjeként tisztelik. Fáradhatatlan hittérítői munkát folytatott az Ardenes-i erdőben, valamint a Waal és Rajna folyók völgyeiben élő kelták és druidák között. A Római Katolikus Anyaszentegyház, az Anglikán- és a Bizánci Ortodox Egyház egyaránt szentjei közé fogadta. Emlékét november 3.-án ünneplik. Ezen a napon, ameddig egészségi állapota engedte, Dixi erdei kirándulásra vitte legközelebbi barátait, legtöbbször a Pilis hegyei közé, vagy Pomáz környékére, illetve a Bakonyba, a Porvacsesznek várát környező erdőkbe, az Eplény közelében eredő Cuha-patak szurdokába, ahol több kelta kegyhelyet fedezett fel.

Liz McGrath: The Folly of Saint Hubertus
2010
Nem bizonyított, hogy Dixi valaha is vadászott volna, de ha szükségből néha esetleg meg is tette, az biztos, hogy az unalmukban védtelen állatokat mészároló, magukat keresztényeknek valló politikusokkal és más kiváltságosokkal ellentétben nem élvezte az ölést, s csak annyi emlősállatot, madarat ejtett el a lehető legkíméletesebb módon, amennyivel kínzó éhségét csillapíthatta. 1975 nyarán, egyik éjszakai bolyongásunk során tanúja voltam, ahogy egy teljes, az utcán parkoló gépkocsik gumicsöveinek, ékszíjjainak, szigeteléseinek szétrágására szakosodott menyétcsaládot gyengéden, halkan beszélve hozzájuk visszaterelt a Rózsadombra. Egy másik alkalommal, éjszakai pilisi kirándulásunk során őzgida sebesült lábát kötözte be a tőlem kölcsönkért zsebkendővel, csendesen nyugtatgatva a rémült kis állatot. Mély, valóban megélt buddhizmusára jellemző, hogy még a vérét szívó szúnyogokat sem csapta agyon. „Mindegyiknek adok egy csepp vért, van elég.”, mondta. Csak akkor pöckölte le óvatosan karjáról az apró vérszívót, ha az egy második adagért is visszaszemtelenkedett. „Ne légy telhetetlen barátocskám!”, suttogta a lepöckölt szúnyog után, „Hagyj másoknak is.

Najmányi László: Dixi és Monet moszkítója
Digitális kollázs, 2013

Molnár Gergely: DREAM POWER (részlet)


Molnár Gergely: G.G. Miller
Fotó: Rész István, 1976

GALÁNTAI-KIÁLLÍTÁS NEW YORKBAN

Temetődomb.

A Central Park és Lower East Side között.

Minden örvendetesen ismerős; a domboldalon, a fák között feltűnik az egész emigráció. Azok is, akik nem tartoznak oda. Ott lézengenek az erdőben, ott élnek.

Több kiállítási pavilon is van errefelé.

A Galántai-kiállítás pavilonja L-alakú földszintes téglaépület, nagy kiterjedésű, s egyik végén kitárul, bevezet az erdőbe.

Apám kalauzol végig a kiállításon, magyaráz. Egyébként családom valamennyi holt tagja ott éldegél a nagyváros erdejében, ez hát egy valódi underground, közös terep.

Nemrég érkeztem New Yorkba, még nem ismerem igazán a várost. Előképzeteimet próbálom visszakeresni, s minden elő is tűnik.

Sötét, de inkább csak meghatározhatatlan fényű közegben vagyunk – érezhető, ez itt a természetes fényállapot; földalatti éjszaka: nem sötét igazán.

A hőmérséklet is meghatározhatatlan: nincs hőmérséklet; ez az öltözékekről is kiderül, mindenkin önmaga legarchetípusosabb öltözete van, de mégis inkább könnyednek mondhatók a viseletek. Apámon szürke öltöny, nyakig begombolt flanelling alatta. Galántain pirosas trikó, barnás-vöröses kordnadrág.

A fák között egyre-másra előtűnnek az állatok: a színház Kézdi Kovács Romantika-filmjeiben. Előtűnnek a csoport tagjai: sétányok vezetnek a fák és a sziklakövek között.

Nehezen sikerült kijutnom Amerikába. Repülőgéppel érkeztem, hosszas betegség után. Reakciós, jobboldali-katolikus nagynénémmel találkozom, úgy látszik itt tölti élete utolsó éveit.

Majdnem teljesen vak nagyapám a szabadságnak örül.

Nem értem a szabadság fogalmát, próbálom megértetni, hogy itt még rosszabb a helyzet. Kinevet, azt mondja, amióta itt van, újra lát. Egy üres szobában lakik, alig megy ki a városba. Azt mondja, a városnak marijuanás a levegője, és gyilkolnak az utcán.

Ezt megint nem értem: a környezet végtelenül békés és csendes.A beszéd szintén valami egészen sajátos: tudniillik nem hangkiadással beszélgetünk. Furcsának nem furcsa ez, inkább megnyugtató.

Mégsem értem, miért érzik jól magukat itt ezek az egyébként is halott emberek. Salinger jut eszembe, Holden Caulfield gondolatai a navajó-takaróról. Örülök, hogy elsőnek Salinger jut eszembe, és szégyellem, hogy olyan rég megfeledkeztem róla.

Apám rendkívül energikus, Szentjóby Tamást szidja, de szavaiba tisztelet vegyül. Valóban Amerikában élő rokonaim nem tűnnek fel, nem is jutnak eszembe. Anyámmal szeretnék találkozni: évek óta nem láttam.

De előbb a kiállítást nézném végig.

Hatalmas anyag; csupa új munka; vadonatúj koncepció. A képaláírások, katalógusszövegek magyar nyelven íródtak, furcsa módon ez örömmel tölt el. Csak amit egyébként is tudok angolul, az angol nyelvű. A kiállítás látogatói is többnyire ismerősek, Ajtony Árpád kivételével.

Világviszonylatban az eddigi legnagyobb Galántai-kiállítás ez; különben is ő az első, akinek a pavilont teljes egészében rendelkezésére bocsátották.

A kiállításon egy meglepő koncepcióvonulat fut végig: a magyar történelem.

A dolog valahogy nem hat frivolnak, nyilvánvaló: olyannyira túl vagyunk a nemzeti határokon, hogy a vonatkozásrendszer pusztán specifikus információbázis: asszociációs- és nem hivatkozási alap, kiterjedés és nem helybenjárás, megemésztett táplálék és nem székrekedés.

Az információ betölti valódi funkcióját: örömet jelent és örömet okoz; a művész megszabadult, hiszen tagadnia sem kell immár amit tud: nem rab többé, mert nem ismeri a hagyomány fogalmát.

Mindezt alaposan megtárgyalom apámmal, akiből, ha jól emlékszem, hiányzott mindennemű internacionalizmus. Örülök is, hogy így megváltozott.

Nem a motívumokról van szó persze, hanem egy lényegesen komplexebb áttekintésről.Mintha történelmi vagy régészeti kiállítást járnánk végig.


Bronzba öntve Bocskai vagy Bercsényi, vagy talán Damjanich János csizmája. Történelmi szoborcsoportok Rodin vagy Melocco Miklós stílusában. Ferenczy István domborművei a magyar jakobinusokról. Mindez sem nem szánalmas, sem nem mulatságos: természetes, mint ahogy minden természetes ebben a valóban alkotói: immateriális közegben.

Apámmal lépünk be az előtérbe.

A téglafalon nagyméretű képek, egészen halvány pasztellszínekkel festett téglák. A fal téglaköveinek peremei síkban nem pontosan azonosak a festett téglák érintkezéseivel; az eltérés tizedmilliméteres ugyan, de érzékelhető, mint ahogyan a festett téglák színei is egészen halványan különböznek az eredetitől. Valójában nem biztos, hogy ezek a festések képek lennének, lévén például átlátszóak, kissé zavaró azonban, hogy a téglákat elválasztó fugázott rések mélyedései mégiscsak térbeliek, amit festménynek hiszünk, az viszont végképp egyetlen sík.

Egy pauerista mű, mondja az apám, nem lényeges.

Az előtér az L-betű rövidebb szára, a mögötte lévő hosszú terem falai üvegből vannak. Kiderül, hogy golyóálló üvegből; az egyik mű erre az üvegre van festve: céllövő körök, szemben vele kb. 10-12 méterre egy pulton különböző kézi lőfegyverek. Az előtérben épp Andy Warhol vásárol a balatonboglári leporellókból; a szimpatikusnál kissé hangosabban.

A kiállítás – vándorkiállítás – további útja: júliusban Richmond és Newhaven.

A hosszú terem megvilágítása ideális: régi szélesperemű utcai lámpák lógnak a mennyezetről, megnyugtató gyenge villanyfény.

Pontos, de igen gyors sebességgel haladunk előre a képek között. Érezhető, hogy a kiállítás tere a sebességgel arányosan változtatja alakját. Ha fokozzuk az iramot, T-alakúvá válik.

Az előtér után jobbra fordulunk, s a jobboldali falat nézzük végig.

Sötét árnyalatú, körkörösen festett képek függnek itt; a színek sötétedése révén térképzet keletkezik: spirálokat látunk. A spirál legmélyebb pontja a legsötétebb, kifelé kissé világosodik, az alapimpresszió azonban a mély sötétség marad. Több kép egymás után: most lefelé táguló spirálok. A precizitás képről, képre csökken; egy-egy képen már a vászon fehér szélei is láthatók, a spirál nagyvonalúan felfestve, de az előző pontos képek minden biztonságával: közlése még tudatosabb, még pontosabb.

Aztán hasonló köralakú festések, de ezek a képek hangot adnak.
 

Hangkiadásuk a nézés intenzitásával arányos, a hangminőség a szemlélés minősége szerint változik. Nincs hangzavar, mindenki a maga hangjait hallja. Sosztakovics, mondom nevetve, de nem vagyok benne biztos. Van, aki preklasszikusokat hallgat. A képek leírása a falon függ, a műfajt luminofóniának nevezi. Bizonyos ellentmondás, hogy egyes képeket állandóan hangszórók közvetítenek a szabadba.

Történelmi események térképei a falakon.

Fekete szén vagy tusrajzok következnek, úgynevezett megindított formák, melyek maguktól alakulnak tovább. Apám magyarázatából kiderül, hogy ezek a művek hipnotikus alapon készülnek, a legfontosabb, hogy sikerüljön – koncentrációval - úgy megindítani a felvitt formákat, hogy azok képesek legyenek tovább képezni önmagukat. Ha egyszer sikerül egy formát megindítani, az azután a végtelenségig mozgásban marad – de erre csak a legnagyobbak képesek.

A képeken kígyóznak, tekeregnek, vastagodnak-vékonyulnak a fekete vonalak.

Az üvegfalakon néhol színes üvegfestmények vannak, a terem más pontjain pedig festetlen üveglapok függnek.

Néhány Halmy Miklós-szerű ősmagyar kép is látható, széles fehér keretben. Ez a keret valamitől ugyancsak revelatív hatású.

„Peremléti fortissimo”- mondja valaki a nézők közül, bizonyára kritikus – gondolom. Mindenesetre úgy érzem, kimondottan pontos, sőt ismerős definíció.

Ready Dreams – ez a sorozat címe.

Az út kivezet a teremből, azaz inkább a terem falai ágaznak el, s az emelkedő dombon belevesznek a szabad térbe. Ettől a kiállítás még nem ér véget.

Völgyszerű meredek hegyoldalon vannak a többi képek, valamint néhány széttöredezett antik szobor lent, a völgyszakadék mélyén.

Mint már korábban, errefelé is vannak sírkövek; szándékosan megkülönböztethetetlen, melyik eredeti, s melyik a kiállítás része. De eléggé nyilvánvaló, hogy minden a kiállításhoz tartozik, a tér teljes egészében konstruált, s épp azáltal, hogy a művek tökéletesen alkalmazkodnak a környezethez. Mint látogató, magam is a környezet részévé válok; automatikusan a kiállításhoz tartozom.

A domboldalon van egy kép: „Meghosszabbított gyereklánc” a címe; úgy vélem, fametszet – szörnyűséges expresszionista mű: szenvedő figurák sokasodnak. Hosszan nézve, e képről kiderül, hogy film; előbb változó állóképek villognak, azután peregni kezd a rövid, színes film, a kiállítás reklámfilmje Szentjóby Tamással a főszerepben.

A fűben fekve nézem a filmet, az erdő teljesen sötét.

Apám már korábban elmaradt. A pavilon innen nem látható.

Attól félek, hogy kígyók vannak a fák között.
(1973 – Forrás: Artpool Archivum)



Detti:
Tudom, hogy Dixi egész életét Magyarországon töltötte, sohasem tudott utazni, mégis jobban ismerte a világot mint azok, akik állandóan mentek valahová. Én a 80-as évek elején lógtam néha vele, mindig Mexikóról, Tibetről, vagy New Yorkról beszélt úgy, mintha törzsvendég lenne ezeken a helyeken. Kaktuszevő, telepatikus mexikói indiánok és Mescalito, az arany zuhatagban élő, aranyszínű istenük, a maják naptára, Napkapu, stb. New York, az Empire State Building és a Chrysler-torony építésének története, a Central Park, színházak, Andy Warhol gyára és szupersztárjai, Lou Reed és a Velvet Underground, Nico, Candy Darling, stb.. És persze Tibet, Dixi legtöbbször visszatérő témája, lámakolostorok a Himalájában, a bőn vallás, repülő lámák, „Om Mani Padme Hum”, jakvajjal kevert tea koponyakehelyben, mongolredők, csontfurulyák, mandalák, reinkarnáció, az együttérzés fontossága, stb. Egyszer megkérdeztem, honnan tud ilyen sokat ezekről a helyekről, ahol sohasem járt. Dehogynem, hogydenem, nemdehogy, mondta, minden éjjel utazom, sokszor napközben is, a Blaháról mondjuk Lhászába, vagy New Orleansba, attól függően, hogy merről fúj a szél, hol ide, hol oda, hol oda, hol ide, ide-oda, bérletem van a Világexpresszre. Akkor csak nevettem ezeken, de ma már sokszor elgondolkodom, lehet, hogy igazat mondott. Az biztos, hogy tudott valamit, amit rajta kívül senki sem tudott, és még nagyon részegen is előjött belőle ez a tudás.


Lhásza, Tibet, Potala palota

Najmányi László: Dixi, az utazó
(Részletek a ’DIXI – Egy szabad szellem legendája’ című, készülő könyvből)
 

Ha meg akarod ismerni a világot, tekints önmagadba!
Ha meg akarod ismerni önmagad, tekints ki a világba!
Rudolf Steiner

Dixi a bolsevista diktatúra idején nem utazhatott külföldre. Nem számított megbízható, engedelmes alattvalónak. Útlevélkérelmét a hozzá hasonlók által jól ismert „Kiutazása közérdeket sért.” indoklással utasították vissza. Az egypárti diktatúrát felváltó, a politikusi kaszt az alattvalók külföldre engedése tekintetében engedékenyebb diktatúrája beköszöntével pénze nem volt az utazásra, illetve később egyre romló egészségi állapota gátolta a hosszabb távú mozgásban. Persze mindez nem jelentett szabad szelleme számára akadályt. Bár a  bolsevista diktatúra alatt fizikailag nem léphette át a szögesdrót kerítésekkel, aknazárakkal, őrtornyokkal, állig felfegyverkezett katonákkal és farkaskutyákkal őrzött határt, lélekben szabadon utazhatott, s ez a lehetőség a határok megnyitása után is fennmaradt számára.

Óriási kapacitású memóriájában megőrizte mások útibeszámolóit, és útleírásokat, például Baktay Ervin, Széchenyi Zsigmond, Kittenberger Kálmán, Molnár Gábor, Sven Hedin és mások könyveit olvasta szenvedélyesen. James Fenimore Cooper, Robert Lewis Stevenson, Karl May, Edgar Allan Poe, és Jules Verne regényeiből is sok ismeretet szerzett távoli tájakról, s azok lakóinak szokásairól, történelméről, vallásairól, hagyományairól. Olvasta a Bardo Thödolt, a tibeti Halottak Könyvét, ismerte a hinduizmus alapkönyveit, a Védákat, a Koránt, az Egyiptomi Halottaskönyvet (Reu Nu Pert Em HruA fénybe érkezés könyve), az északi népek, köztük a vikingek és germánok legendáit, a druidák és kelták hitrendszerét, az afrikai népek hagyományait, Buddha, Lao Tze, Konfuciusz, Jézus és Zarathustra tanításait, a Zen szent írásait, a Kabalát, az Ó- és Újszövetség könyveit, a római, görög, német, olasz, francia, orosz filozófusok, költők, drámaírók, tudósok munkáit, a szufi költészetet, Sun Tzu, Machiavelli, Carl von Clausevitz, Montecuccoli értekezéseit és mondásait, Jacob Böhme, Friedrich Nietzsche, Aleister Crowley és Aldous Huxley köteteit, az Észak- és Dél-Amerika indiánjairól szóló beszámolókat, Knut Hamsun és Louis-Ferdinand Céline regényeit, és természetesen Hamvas Béla tanulmányait. A másoktól hallottakat és a könyvekből megismerteket kiegészítette, szintetizálta és továbbfejlesztette, saját, megélt élményeivé transzcendentálta, így olyan hitelesen tudott beszélni Egyiptomról, Mexikóról, Tibetről, Japánról, New Yorkról, mintha testi valójában járt és hosszú időt volna ezeken a helyeken.



Dixi és Lord Krishna
Najmányi László digitális kollázsa, 2013

Szelleme nem csak a térben, az időben is szabadon utazott. Ott volt az egyiptomi piramisok építésénél, Trója ostrománál, tanúja volt Jézus fogantatásának, születésének, csodáinak, kereszthalálának, feltámadásának és mennybemenetelének. Ugyanazt a víziót látták Jánossal Patmosz szigetének barlangjában. Dantéval és Vergiliusszal bolyongott a Pokolban. Potyautasként utazott a harci szekéren, amikor annak kocsisa, Krishna isten felfedte kékszínű valóját a rokonait megölni hezitáló ifjú Ardzsuna király előtt.

Leonardo da Vinci: Keresztelő Szent János (1513–1516) és Andrea Salaì: Mona Vanna (1503–1506?)
Leonardo festményének modellje tanítványa, néhány kortársa szerint szeretője (erre a konklúzióra jutott da Vinci festményeinek, rajzainak és tükörírással írt naplójegyzeteinek tanulmányozása után Sigmund Freud is), a Salai és Il Salaino („A kis tisztátalan” – „Az ördög”) gúnyneveken ismert, saját képeit Andrea Salai névvel szignáló Gian Giacomo Caprotti da Oreno (1480–1524) volt, aki 1490-ben, 10 éves korában költözött a Mester otthonába, ahol a következő 30 évben élt. Leonardo halála után ő örökölte a Mona Lisa című, világhírűvé vált festményt. Salai valószínűleg Leonardo elveszett, a félmeztelen Mona Lisát ábrázoló festménye (amelyből kortársak szerint 6 változatot készített – valamennyinek nyoma veszett) alapján festette saját, Mona Vanna című képét. Feltehetően ő volt a modellje da Vinci eredetileg ugyancsak Keresztelő Szent Jánost ábrázoló, majd valamelyik tanítványa által átfestett, és Bacchus-ra átkeresztelt képének is.
Néhány, a néhai TILOS AZ Á nevű budapesti szórakozóhely (ahonnan ki volt tiltva) bejárata közelében elhangzott monológja szerint Dixi tanúja volt a lázas éjszakának, amelynek során az akkor 20 éves Leonardo da Vinci tudatára ébredt homoszexualitásának, s 1476-ban, álöltözetben, magát szerzetesnek kiadva tanúskodott a géniusz mellett, amikor Leonardo és másik három fiatalember szodómia vádjával bíróság elé került egy közismert férfi-prostituáltal kapcsolatban. A vádat végül Dixi vallomása miatt ejtették, aki beszámolt arról, hogy a kérdéses estén akaratlanul tanúja volt, ahogy a négy ifjú egy ledér hölgy bájait élvezte a Portese városkapunál lévő zsidó temetőben. „Nagyon hangosak voltak, kiabáltak, énekeltek, üvegeket csapkodtak a sírkövekhez a parázna aktus közben, zavarták a zsidók vallástörténeti szerepének jobb megértése érdekében a temetőjükben folytatott meditációmat. Ráadásul rávették a szajhát, hogy az ifjakkal folytatott közösülés kulminációs pontjain Dániel és Illés prófétákhoz fohászkodjon, gyönyöre beteljesüléséért könyörögve. Vagyis Monsignore da Vinci és ifjú barátai nem kéjeleghettek a hímringyóval a Portese temetőtől távoli fogadóban, ugyanabban az időben.”, vallotta a jegyzőkönyv szerint Dixi a vádlottak felmentésével végződő bírósági tárgyaláson. Furcsa módon, az ebből a szempontból terhelő tanuvallomás ellenére a blaszfémia vádja nem merült fel a tárgyaláson, feltehetőleg azért, mert a pajzán ifjak egyike Lionardo de Tornabuoni, Lorenzo de' Medici rokona volt. Persze az is elképzelhető, hogy az Ószövetség Könyvének zsidó prófétái, köztük Dániel és Illés gyalázása nem minősült szentségtörésnek abban az időben Itáliában. Mindenesetre a jókora botrányt kiváltó tárgyalás után kezdődtek íródni a művészt homoszexualitással gyanúsító pamflettek és tanulmányok. Azóta is sokak kíváncsiak arra, hogy szexuális orientációjának, különösen a Keresztelő Szent János és Bacchus című festményeiben és erotikus rajzaiban (köztük található egy lábakkal ellátott péniszekkel körülvett ánuszt ábrázoló vázlat is, amelynek a Salai feneke címet adta a Mester) kifejeződő androgünitás és homoerotika milyen szerepet játszott a kora egyik legszebb férfijának tartott Leonardo da Vinci művészetében.

Csaknem 200 évvel az ominózus eset után, 1645-ben Dixi egyike volt a tiltakozóknak, akik meg akarták akadályozni, hogy a városfal építése miatt VIII. Orbán pápa, majd annak utódja, X. Innocent az újonnan létesített Cherci-i temetőbe szállítassa a város legrégibb, a Portese városkapunál lévő zsidó temetőjében örök álmukat alvókat. Tiltakozása eredménytelen volt, mint 1934-ben is, amikor Róma önkormányzata a tervezett, a Cherci-i zsidótemetőn átvágó út kedvéért továbbköltöztette a Campo Verano temetőbe a halottakat, ráadásul a költöztetést a zsidó vallási ünnepeken is folytatták, és zsidó egyházi személyiségek nem felügyelhették a műveletet.

Dixi a Sixtus-kápolnában
Najmányi László digitális kollázsa, 2013
A magát írnoknak kiadó Dixi jelen volt, amikor 1508. május 10-én II. Gyula pápa megbízta Michelangelót a Sixtus-kápolna mennyezetének kifestésével, és később látta, ahogy az egyházfő megpofozta az engedetlen, megérdemelt honoráriumát követelő művészt.

Maiori forsan cum timore sententiam in me fertis quam ego accipiam.” („Valószínűleg nagyobb félelemmel mondjátok ki ezt az ítéletet, mint amekkorával én fogadom.”) – 1600. február 17.-én az őt emberi szem számára láthatatlanná tévő, másfélezer évvel korábban Galliában, druida sámánoktól kapott varázsköpenyt viselő Dixi együtt égett Róma piacterén az Arisztotelész világképét megcáfoló felfedezéseiért a Szent Inkvizíció által eretneknek nyilvánított és máglyahalálra ítélt Giordano Brunóval. A tűzhalál élményéről az 1970-es években sokat mesélt a budapesti Ifjú Művészek Klubja (FMK) pincéreinek és tagságának.

A Chrysler-torony
New York City
1927. április 2.-án, 52. születésnapjának éjszakáján a német származású Walter Percy Chrysler, a mozdonygépészből lett multimilliomos autógyáros, a Chrysler Corporation alapítója, szabadkőműves szertartáson vett részt a Szabad és Elismert Szabadkőművesek (Free and Accepted Masons) New York-i, a 6. sugárút és a 23. utca sarkán (50 évvel később a Magyarországról elüldözött Halász Péter és barátainak, rokonainak Squat-színháza költözött egy közeli, korábban meleg szórakozóhelyként funkcionáló épületbe), akkor már egy éve működő Nagytemplomában. A szertartás befejeztével, emelkedett állapotban sétálni indult, hogy a friss tavaszi levegő segítségével feldolgozza a kavargó gondolatokat, amelyeket a Páholy Nagymestere, Arthur S. Tompkins beszéde ébresztett lelkében. A magát templomszolgának kiadó, arcát kámzsával eltakaró Dixi részt vett a szertartáson, ő gyújtotta meg a szentélybe érkezők fáklyáit, és segített kinyitni, majd a rituálé végén lezárni az oltárra helyezett koporsót. A szertartás befejeződése után tisztes távolból követte a sétára induló autógyárost, akit nemcsak a Nagymester együttérzésre, az embertársainkkal való szolidaritásra buzdító szavai varázsoltak el, hanem az ugyancsak a Testvériséghez tartozó finn zeneszerző, Jean Sibelius Szabadkőműves Szertartási Zene (Musique Religieuse Op. 113 – Masonic Ritual Music) című kompozíciója is, amelyet a mű 1927. január 2.-i finnországi bemutatóján közreműködő zenészek, Wäinö Sola és Arvi Karvonen adtak elő a szertartás során, az oltár két oldalán felállított harmóniumokon. A gondolataiba merült autógyáros, szívében Sibelius dallamaival, anélkül, hogy észrevette volna, észak-keleti irányban átszelte Manhattan szigetét. Dixi követte. A Szt. Patrick székesegyház éjfélt jelző harangja közel az East Riverhez, a 42. utca és a Lexington sugárút sarkán, a Turtle Bay-nek, Teknősbéka-öbölnek nevezett városrészben, üres telek előtt állította meg Mr. Chryslert. Dixi is megállt, és egy földhányás mögül figyelt.

A Turtle Bay (Teknősbéka-öböl) a DeVoor’s Mill patak torkolatánál, a 19. század elején
Az éjféli harangszó által éber álmodozásából magához térített autógyáros árokszerű mélyedés szélén találta magát. A mélyedés a valamikor a Teknősbéka-öböl felé igyekvő DeVoor’s Mill patak feltöltött medre volt. Körülnézett a holdfényben és meglepődve vette észre, hogy a város épületei lassan átlátszóvá válnak, majd eltűnnek, hogy átadják helyüket az erdőkkel benőtt szelíd domboknak, amelyek az európaiak érkezése előtt Manhattan szigetét borították. A dombok hajlatában patakok csörgedeztek az East River és a Hudson folyó irányába. A lábai előtt húzódó árok is megtelt kristálytiszta, csobogó vízzel. Az őt figyelő Dixi, ahogy erről a budapesti Fekete Lyukban többeknek beszámolt, ugyanezt a látomást látta. A patak túlsó partján egy csuklyás köpenybe burkolódzott alak közeledett, a szabadkőművesség szimbólumait, kőműves körzőt és derékszögű vonalzót szorítva jobbkezével szívéhez. A patakpartra érve a jelenés balkezével hátratolta a csuklyáját, felfedte arcát. A szabadkőműves páholy gyűléstermében függő képre emlékezve Mr. Chrysler – és persze Dixi is, aki korábban már személyesen is találkozott vele azonnal felismerte: E. Mester, teljes nevén Erwin von Steinbach, a Liebfrauenmünster, a strassburgi katedrális építésze, az 1275-ben alapított első német szabadkőműves páholy első Nagymestere állt előttük a holdfényben. A Nagymester balkezével a világ szabadkőműveseinek titkos jelét mutatta, majd az autógyáros ősei anyanyelvén, németül mondta ki a titkos jelszót, amellyel a testvériség tagjai üdvözlik egymást.


A Chrysler-torony, a torony oromdíszének tervei, Mr. Chrysler, a strassburgi katedrális tervrajza, szabadkőműves szimbólumok és E. Mester (Erwin von Steinbach) szobra
Najmányi László digitális kollázsa, 2011
A 142 méter magas strassburgi katedrális harminc évig a világ legmagasabb épülete volt. Homlokzatának elforgatott nyolcszögekből szerkesztett geometriai struktúrája az összes szabadkőműves szimbólumot tartalmazza. A szimbólumok megferelelő sorrendbe rendezett német neveinek betűit jobbról balra olvasva a Reu Nu Pert Em Hru (A fénybe érkezés könyve), az egyiptomi Halottak Könyvéből vett idézethez jutunk: „Hódolat neked a szépség koronáját viselő Napisten, ahogy kiemelkedsz hajnalban a sötétségből, és ragyogásod megtölti élettel lelkemet, és tudással mindazok szívét, akik felismerik hatalmadat.” Az autógyárost hipnotizálta a jelenés. Naplójában azt írta később, hogy nem emlékszik, hangosan, vagy csak magában igazolta vissza a titkos jelszót. Tisztán emlékezett viszont a rég halott német Nagymestertől kapott utasítás minden szavára: „Horus akarata, hogy ezen a helyen építsd fel tornyát. Legyen a torony az összes tornyok közül a legmagasabb a te idődben. Legyen 77 emelete és koronázzák ívek, amelyeknek fénye soha se halványodjék el. És ez a torony ne nehezedjék Föld Anyánk testére, hanem lebegjen felette, Osiris megszentelt terében. Ne a magad dicsőségére, hanem utódaid hasznára építsd a tornyot. Ha betartod ezeket az utasításokat, és tisztességesen bánsz munkásaiddal, könnyű lesz majd halálod, tíz évvel és 90 nappal tornyod felépülése után, nevedre pedig tisztelettel fognak emlékezni évszázadokon át.

William Van Alen: A Chrysler-torony oromdíszének részlettervei
1928
Mr. Chrysler naplója és Dixi beszámolója szerint ezután a Nagymester pergamenre rajzolt építészeti tervet mutatott az autógyárosnak. A rajz minden vonala ragyogni látszott a sötétben és összes részlete kitörölhetetlenül rögzült mindkettejük agysejtjeiben. Egy éjszakai madár kiáltására a jelenés halványulni kezdett, majd a semmibe foszlott. Amikor az autógyáros felocsúdott, már derengeni kezdtek a hajnal fényei az East River túlpartján, Manhattan szigetének hegyekkel borított dombjai és a köztük csörgedező patakok eltűntek, és újra felmagasodtak az épületek sötét tömbjei.

Látomása után néhány nappal Mr. Chrysler megvásárolta a Teknősbéka-öböl lízingjét William H. Reynolds építési vállalkozótól, és felkérte a területre korábban tornyot tervező neves építészt, William Van Alent, hogy készítse el a Chrysler Corporation székházának terveit. Az építész úgy tett, mintha hozzáfogott volna a tervezéshez, de néhány hét múlva valójában ugyanazokat a terveket mutatta be megbízójának, amelyek megvalósítását az őt korábban felkérő William H. Reynolds túl drágának találta. A tervek – amelynek átadásánál egy paraván mögül figyelő Dixi is jelen volt – megpillantásáról így írt naplójában az autógyáros: „Hosszú ideig nem tudtam megszólalni
a meglepetéstől. Van Allen lapjain ugyanazt a tornyot láttam, amelynek tervrajzát E. Mester megmutatta nekem azon a varázsos éjszakán. Ugyanazok a vonalak, ugyanazok az ívek, ugyanazok az arányok. Csak a torony tetejének karcsú oromdísze hiányzott, amelyet kérésemre az építész pontosan ugyanolyannak és ugyanakkorának rajzolt meg később, mint amilyennek E. Mester rajzán láttam. A misztikus kapcsolat azonnal nyilvánvaló lett számomra. A terveket változtatás nélkül elfogadtam.

A Chrysler-torony építői
(Dixi jobbról a harmadik, sapkában)
1929
A torony építése 1928. szeptember 19.-én kezdődött. Több ezer munkás dolgozott az építkezésen (köztük műszaki ellenőrként Dixi is), de a frenetikus munkatempó ellenére – hetente négy emeletet húztak fel – egyetlen baleset sem történt, ami abban az időben példátlan eseménytelenségnek számított a New York-i toronyépítések történetében. Az Empire State Building nagyjából ugyanabban az időben zajló építése során (ezt az egyszerre több helyen megjelenni képes Dixi is megerősítette) öt munkás vesztette életét. Mintha isteni gondviselés felügyelte volna a Chrysler-torony emelkedését. Nyilván Dixinek is volt ehhez némi köze. Minden a terveknek megfelelően történt. A konstrukció során felhasznált, csaknem 400 ezer szegecs mindegyike pontosan illeszkedett az acélgerendákba és lemezekbe fúrt lyukakba. A körülbelül 3 millió 826 ezer, kézzel fektetett tégla mindegyike repedés nélkül elbírta a rá nehezedő, óriási nyomást.

A Chrysler-torony egyik oromdísze
Az egyiptomi építészet jegyeit is magába foglaló, art deco stílusban épült, 305 méter magas, 77 emeletes tornyot 1930. május 20.-án, Dixi jelenlétében adták át. Abban az időben ez volt a világ legmagasabb épülete. Az egy évvel később átadott, 102 emeletes Empire State Building ugyan 76 méterrel felülmúlta magasságát, de a Chrysler-torony mindmáig a legmagasabb acélgerendákkal megerősített téglaépület a világon. A torony tetejét tükörsimaságúra csiszolt, rozsdamentes acélból és üvegből konstruált ívekből alkotott korona díszíti, amely Manhattan szigetén elsőként veri vissza a felkelő Nap fénysugarait. Különös tény, hogy bár az épület tervezője nem tartozott a Testvériséghez, a torony dekorációjának geometriai struktúrájából a strassburgi katedrális homlokzatához hasonlóan ősi szabadkőműves szimbólumok olvashatók ki. Az épület földszintjén elhelyezett, a szokásosnál háromszor magasabb kirakatoknak, és az első 12 emelet üveggel borított sarkainak köszönhetően a torony lebegni látszik a térben.

A Chrysler Corporation szimbóluma a torony homlokzatán
Bár az épület eredetileg a Chrysler Corporation székházának épült, sohasem került az autóipari nagyvállalat birtokába. Az E. Mestertől kapott utasításnak megfelelően Walter Percy Chrysler a torony tulajdonjogát utódai nevére íratta. Elkövetett azonban egy számára végzetes hibát: kihasználva, hogy nem kötöttek írásos szerződést, nem fizette ki az építész honoráriumát. William Van Alen csak építészi karrierjét tönkretévő, hosszas pereskedés után jutott hozzá megérdemelt munkadíjához. Mivel az autógyáros ebben a tekintetben nem teljesítette a jelenéstől kapott utasítást, rosszul bánt alkalmazottjával, nem kapta meg a könnyű halál jutalmát. 1938-ban teljes lebénulással járó agyvérzést szenvedett. Két évig tiszta tudattal, de magatehetetlenül élt még. Dixi időnként megjelent ágyánál, de a mozgásképtelen, megnémult beteg nem tudott segítséget hívni, bénán figyelte, ahogy látogatója kiemelt néhány dollárt az éjjeliszekrénye fiókjából, és meghúzta a Mr. Chryslernek gyógyszerként, ezüstkanállal adagolt portói bort tartalmazó üveget.

Walter Percy Chrysler mauzóleuma
Sleepy Hollows Cemetery, N.Y.

E. Mester azon a régi, varázslatos éjszakán, a Teknősbéka-öbölben adott jóslatának megfelelően Mr. Chrysler tíz évvel és 90 nappal tornya felépülése után, 1940. augusztus 18.-án halt meg, s számos humanitárius gesztusa ellenére gátlástalan, a haszon érdekében etikátlan cselekedetekre is képes üzletemberként emlékeznek rá. Temetésén, kívánságának megfelelően Sibelius Szabadkőműves Szertartási Zenéjét játszotta egy kamarazenekar, Dixi vezényletével. Az autógyáros földi maradványai utolsó lakóhelye, a New York államhoz tartozó Sleepy Hollows község temetőjében épített mauzóleumában várják a feltámadást, amely esetében, a történetet többször, több változatban elmesélő Dixi szerint soha sem fog bekövetkezni. Walter Percy Chrysler rozsdamentes acélból öntött koporsóját vállalatának egyiptomi stílusú, szárnyas szemet ábrázoló logója, és a szabadkőműves testvériség szimbóluma díszíti. A Teknősbéka-öbölben átélt, Dixivel akaratlanul megosztott látomása emlékét New York legszebb tornya őrzi a változó időkön át.

A Chrysler-torony
New York City

Sorolhatnám Dixi teret és időt átszelő, lélekben megtett utazásainak történeteit, amelyek közül párat, szerencsénkre, rajongói közül néhányan, több-kevesebb pontossággal feljegyeztek, vagy megjegyeztek, de ennyiből is észrevehető, hogy rendkívüli képességekkel ruházta fel az őt bolygónkra küldő, égi felettese. Ezekkel a képességekkel soha nem dicsekedett, soha nem használta őket öncélúan, pedig könnyűszerrel megtehette volna, hogy szorult helyzetekből teleportál, otthagyja üres porhüvelyét az őt elagyabugyálni szándékozó pincéreknek, taxisofőröknek. Jól tudta, hogy a mágia az önös érdekből használó mágusra támad, s neki nem az önmegsemmisítés, hanem a megfigyelés és a begyűjtött adatok továbbítása a feladata. Talán csak utolsó útja végén, a zuglói Gyarmat utca 90. számú háza előtt fordult saját érdekében varázserejéhez, amelynek segítségével békében elhagyhatta használhatatlanná vált tokját, azon a balzsamos májusi napon, 2002-ben.

A sakál-fejű Anubis megméri Maat mérlegén Hunefer írnok szívét az Igazság Tolla ellenében. Az Ibis-fejű Thoth, az istenek írnoka feljegyzi a mérés eredményét. Ha Hunefer szívének súlya pontosan egyenlő a tollal, az írnok beléphet a Túlvilágba, Ha nem, a krokodil, oroszlán és víziló testrészeiből összerakott Ammit felfalja a hazugot.
Illusztráció az egyiptomi Halottak Könyvéből, kb. Kr.e. 1275

Cave Nicholas: 
Kedves László! Nagyon komoly a Dixi blog! Gratulálok.
Nekem egy videófelvételem van, ami a blogon is idézve van, a Rockstúdióban Geszti Péter csinál interjút az URH tagokkal a 90-es koncert apropóján, Dixi akkor mondja, hogy van ez az antológia... meg megvan a Titok nélküli ember is arról a koncertről videón, ill, amit feltöltöttem a Parkszínpad EK koncert. Lásd itt.


Dixivel a Tütü tangóban találkoztam többször. Molnár Bélával volt legtöbbször. Illetve volt egy beszélgetés sorozat, Tütü-tangó szerelmei, ahol Ági és a Gasner a Dixivel beszélgetett (l. Bárdos Deák Ágnes: Itt nincs híd, csak ugrás van – 2011. augusztus 28., litera.hu – NL megjegyzése). Nem volt épp egyenes a beszélgetés fonala, így semmire nem emlékszem, csak arra, hogy pl Gasnernak arra a kérdésére, hogy „Voltál katona, Dixi?” valami olyan metafizikai választ adott, amiből nekem egyáltalán nem derült ki, hogy volt-e katona... ez jellemző volt, úgy tűnt egész másról beszél, mint amiről kérdezték – de lehet, hogy csak én voltam kevés az értelmezéséhez :)

Meg arra emlékszem, hogy az Ági mesélte, hogy valami kávézaccos cuccot itatott vele a Dixi egész fiatalon, azt be volt parázva, hogy meg fog halni. a Dixi meg csak legyintett, hogy dehogy fogsz... (nem egy nagy sztori :)

Meg arra emlékszem, hogy a Nap-Nap fesztiválon 92-ben járt körbe lejmolni, hogy kólára gyűjt... ott láttam először élőben.

Üdv:
NC


Najmányi László: Dixi, a katona
(Részlet a 'DIXI - Egy szabad szellem legendája' című, készülő könyvből)

The dogma of forgiveness is the worst aberration
ever imprinted in the human consciousness.
888: LETTER TO=FROM BARDO – III/9

Bár Dixi személyiségéből hiányzott minden katonás vonás, és ezt néhány vele töltött perc után minden épelméjű ember megállapíthatta, mégis besorozták és elvitték katonának, valamikor az 1960-as évek elején (férfiak számára akkor még kötelező volt a katonai szolgálat). Hamarosan leszerelték, gondolom pár nap, hét, vagy hónap után, erről nincs pontos információm. Arról sincs tudomásom, csak következtethetek, hogy milyen indoklással bocsátották el Dixit a Magyar Néphadsereg kötelékéből. Léteznek fényképek (sőt, a hírek szerint katonakönyve is előkerült, amelyből megállapítható lenne bevonulásának és leszerelésének időpontja, s talán az is, hogy milyen okból találták bevonulása után a hadsereg illetékesei katonai szolgálatra alkalmatlannak), amelyek egyenruhában mutatják. Tulajdonosuk meg is ígérte, hogy eljuttatja őket hozzám, hogy ezzel is támogassa kutatásaimat, de vagy megfeledkezett ígéretéről, vagy meggondolta magát, mert a képeket mindmáig nem küldte el, ahogy a katonakönyv oldalairól sem kaptam másolatot. Így kénytelen voltam egy, a Netről letöltött Dixi-fotó (ismeretlen fényképész felvétele – ha valaki tudja, ki és mikor készítette a képet, kérem informáljon – NL megjegyzése) és más, a Világháló végtelen szemétdombján és saját archívumomban talált képek felhasználásával digitális kollázst készíteni, hogy a DixiBlog látogatói, és készülő könyvem jövendőbeli olvasói fogalmat alkothassanak arról, hogyan nézhetett ki (be) hősünk egy képzeletbeli hadgyakorlaton: 


Najmányi László: Dixi egy képzeletbeli hadgyakorlaton, az 1960-as évek elején, valahol Tatabánya közelében
Digitális kollázs, 2013
(Az idézet 888: 'LETTER TO=FROM BARDO' című, kiadatlan esszékötetéből való, III/9 – SPIONS Library Archives)

Képzeletbeli szóváltás Dixi és egy kiképző őrmester között:

Őrmester: Gémes honvéd, Vííí-gyázz!

Dixi: Mire?

Őrmester: Gémes honvéd, ez parancs!

Dixi: Értem, de mire vigyázzak?

Őrmester: Vigyázzon magára, Gémes honvéd, mert küldöm a fogdába!

Dixi: Tehát azt parancsolja, hogy magamra vigyázzak?

Őrmester: Ne pofázzon! Kérjen engedélyt, ha beszélni akar!

Dixi: Kérek engedélyt beszédre.

Őrmester:
Megmondtam, hogy ne pofázzon! Itt csak akkor nyithatja ki a száját, ha engedélyezem.

Dixi: Kérek engedélyt szájszervem kinyitására.

Őrmester: Már megint pofázik engedély nélkül! Lecsukatom!

Dixi: Én csak engedélyt kértem.

Őrmester: Maga csak akkor kérhet engedélyt, ha engedélyezem az engedélykérést! Értette?

Dixi: Nem értettem, de mindegy.

Őrmester: Maga a hülyét játsza, Gémes elvtárs, vagy engem néz hülyének?

Dixi: A dolgozó népet szolgálom.

Őrmester: Maga nem a dolgozó népet szolgálja, Gémes, hanem az imperialisták kezére játszik!

Dixi: Nem ismerek imperialistákat, csak azt akartam megtudni, hogy mire vigyázzak.

Őrmester: Megtagadja a parancs teljesítését?!

Dixi: Nem tagadom meg, csak tudni szeretném, mit parancsolt meg az ezredes elvtárs.

Őrmester: Nem ezredes, maga agyalágyult, hanem őrmester! Nem látja a vállapomon a barna alapon az ezüst csillagot? Ha ezredes lennék, az arany zsinórral szegélyezett vállapomon három nagy ezüst csillag lenne, maga idióta, Gémes elvtárs.

Dixi: (énekel, egy Kex számból idéz) „Csillagok, ne ragyogjatok/Csillagok, megvakulok…”

Őrmester: Pihenj! Oszolj! Elintézem magát! Ebből nem fogda lesz, hanem fél év futkosó, Baracskán! Az eligazításnál a századparancsnok elvtársnál kihallgatásra jelentkezik. Irány a körlet! Lépés ííín-dulj!

Dixi: Miért pihenjek? Nem vagyok fáradt. Sőt!
(jellegzetes járásával, lassú, hosszú léptekkel, kezeit zsebrevágva ballagni kezd a körlet felé, az őrmester ordítozva, öklét rázva követi). A szokásosnál is nagyobb intenzitással keresem a szépet. A szépség rabja vagyok. Azt mondják Baracska szép hely. Még sohasem jártam ott. Illetve jártam, csak titkolom. Pontosabban: jártam is ott, meg nem is. Érti mire gondolok. A vezérőrnagy elvtársnak vannak rokonai Baracskán? Altábornagyok? Táborozók? Táborszerek? Nagyok? Ha nem nagyok, akkor kicsik? Szubminiatűrök talán, vagy mikroszkópikusak? Mikroszpók. Mikrosz, a pókisten. Hellasz, hell az. Hell, oh! Heló! Héliosz, a Vakisten. A vakok istene. A süketnémáknak van istenük? Vagy csak úgy kóborolnak kalauz nélkül a nagyvilágban? Mint az alvajárók? És mi a helyzet a süketnéma, vak alvajárókkal? Őket ki teremtette? És főleg: miért?
...


Dráma (Seholországból):
Rendszeres olvasója vagyok a blognak. Van, ami tetszik benne, van, ami nem. Ami tetszik, arról most nem írok, mert minek. Ami viszont nem tetszik, arról szívesen beszélnék, ha lehet. Úgy gondolom, hogy a „beérkezett” szövegek egy részét Najmányi László írja, különböző álnevek alatt. Különösen az állítólag nőktől érkezett hozzászólások gyanúsak. Ennyi buta nő nincs az egész világon. Ráadásul ezek az ostoba hozzászólások lejáratják Dixit, mintha csak buta libák vették volna körül életében. Az is nyilvánvaló, hogy többnyire kitalált személyekről van szó. Utánanéztem: például Palinkó Panni nevű személy nem él Ausztráliában. Szóval nem beszélhetünk dokumentumokról. Najmányi László nem Dixiről, hanem saját magáról ír könyvet. Pedig mi Dixiről szeretnénk megtudni a teljes igazságot, persze lehetőleg kisebb hangsúlyt adva a rossz dolgoknak. Azokról inkább nem kellene ennyit írni, hanem Dixi jó tulajdonságait kellene kiemelni, mert azokról az emberek keveset tudnak. Köszönöm, csak ennyit akartam mondani.

Najmányi László: Egy szabad szellem legendája
Kedves Dráma! Ez nyilván az álneved, mert a valódit nem akarod nyilvánosságra hozni. Ehhez természetesen jogod van, ahogy azoknak is, akik nem a saját nevükkel akarnak hozzászólni. Ilyen Palinkó Panni is, aki, ahogy (mint mások) ezt nekem küldött első emailjében megírta, valamilyen, csak rá tartozó okból meg akarja őrizni identitásának titkát Ausztráliában. Például azért, mert nem szeretné, ha az Interneten nyüzsgő trollok zaklatnák. Én vállaltam ezt a kellemetlenséget, ezért írok a saját nevem alatt. Érkeznek is a gyalázkodások folyamatosan a közreadott email címemre.

Nem gondolom, hogy a blogra emlékeiket beküldő nők buták. Leveleiket olvasva különböző családi, társadalmi hátterekkel rendelkező, különböző lelkületű, érzékenységű, műveltségű, kifejezőképességű személyekkel ismerkedek meg, akik a maguk módján, a maguk képességei szerint igyekeznek megírni mindazt, ami nekik fontos. Egyiküket sem találom ostobának. Nem hinném, hogy a Dixihez fűződő, rövidebb-hosszabb ideig tartó, mélyebb, vagy felszínes kapcsolatuk bármilyen mértékben lejáratná őt. Dixi, ami mindenkori közönsége megválasztását illeti, nem volt elitista. Bárkivel megosztotta tudását, pillanatnyi tudatállapotát, mindazokkal, akik kíváncsiak volt szavaira. Bárkivel szívesen játszott, mert számára a legnemesebb játékot jelentette az emberekkel – fiatal lányokkal, rendőrökkel, pincérekkel, járókelőkkel, klubok közönségével, barátaival, szerelmeivel, bolti elárusítónőkkel, sorolhatnám – való interakció. Igényelte, folyamatosan kereste a közönséget, nekik adott és tőlük nyert teremtő energiát. Ezért aztán társaságában ugyanúgy megfordultak nagy műveltségű írók, művészek, értelmiségiek, mint az úgynevezett „köznép”-hez tartozók, kevésbé művelt, kevésbé tájékozott, egyszerű emberek, keresők.

Örülök, hogy rendszeresen olvasod a blogot. Ez nyilván annyit jelent, hogy érdekesnek találod. Még jobban örültem volna, ha azt is megírod, mi tetszik neked, de megértem, hogy kritizálni könnyebb. „Ez a millió kis kritikus népe, akik mindent megtesznek azért, hogy elvegyék az alkotás örömét.”, mondta Halász Péter. Kritizálni könnyebb, mint letenni valamit az asztalra. Annak van ideje, energiája kötözködni, aki nem tesz mást, csak reflektál. Ha az időmet mások munkájának kritizálásával tölteném, soha sem készülne el a Dixi-könyv. Márpedig ha én nem írom meg, senki sem fogja, mert fókuszált tudat, kemény munka kell az ilyen méretes vállalkozáshoz. Őrületüket nagyon kevesen tudják egyetlen, hasznos célra összpontosítani, a kemény munkától pedig irtózik a locsogó, identitását mások bírálatától remélő tömeg.

„Egy szabad szellem legendája” – nem véletlenül választottam készülő könyvemhez ezt az alcímet. Nem hiszem azt, hogy bárki személyét, élettörténetét, munkásságát pusztán dokumentumok alapján meg lehet írni, még akkor sem, ha a dokumentumok hitelesek. Dixi esetében különösen igaz ez, hiszen valódi, rendkívül komplex személyiségét nem ismerte senki, gyanítom, hogy ő maga sem, és ő is, mint mindannyian, igyekezett megőrizni titkait. Fontos ember volt, ezért számtalan legenda kering róla, ahogy a fontos emberekről általában. Ráadásul a megtörtént eseteket is különféleképpen interpretálják a szemtanúk. Ismét felhívom figyelmedet Akira Kurosawa 1950-ben,  Ryūnosuke Akutagawa novellája alapján készült Rashōmon (A vihar kapujában) című filmjére, amelyben ugyanazt a bűntényt másképpen írja le a bandita, a megerőszakolt asszony, a meggyilkolt szamuráj szelleme és a bűncselekmény szemtanúja, a favágó. Aki azt mondja, hogy képes a teljes igazságot felderítő és bemutató dokumentumkönyvet írni, vagy ilyen dokumentumfilmet készíteni, az ugyanúgy legendát gyárt, mint az, aki éppen egy legendás ember legendájának ápolásán, megőrzésén szorgoskodik, ahogy az Ószövetség könyve prófétáinak legendáit sokszor évszázadok távlatából, szájhagyományokat összevetve, saját képzeletük termékeivel kiegészítve leíró ismeretlen hittudósok, vagy a görög hősök esetében a vak Homérosz tették.


William-Adolphe Bouguereau: Homérosz és kalauza (1874)

Akár tetszik, akár nem, Dixi már életében is nagyobb volt a dokumentálható életnagyságnál. Dokumentumok segítségével bemutatni csak a másokhoz minden jellemvonásában, minden cselekedetében kísértetiesen hasonlító, saját dimenziókkal nem rendelkező tömegembert lehet. Dixi nem volt tömegember, olyan egyedi jelenségnek örülhettünk személyében, amilyen egyedi, különleges ember egyáltalán lehet.

Miután rögtön munkám elején ráébredtem arra, hogy Dixi személye sem szavakkal, sem más eszközökkel nem rekonstruálható hitelesen, s mivel nyilvánvaló számomra, hogy nem tudok, és nem is akarok olyan könyvet írni, amely mindenkinek egyformán tetszik majd, elhatároztam, hogy az ő utánozhatatlan, rekonstruálhatatlan személyisége, labirintus-szerű, feltérképezhetetlen, titkokban és ellentmondásokban bővelkedő élete, nagy, példaértékű sorsa, a róla szóló tanúvallomások és legendák által inspirálva, őt valamennyire ismerve közvetlenül neki, az emlékeimben élő Dixinek írom a könyvet, saját fikciómat, amelynek ő a főszereplője. Olyan könyvet szeretnék írni, amilyen témákról és stílusban régen beszélgettünk, amin nevetne és elgondolkodna. Biztos vagyok benne, hogy a szabadságvágyban, humorban, kreativitásban, éberségben, tisztánlátásban hozzá hasonlóaknak tetszeni fog a könyv, ebben a meggyőződésemben a munkámat méltányoló, megköszönő hozzászólások, és a blog népszerűsége – az elkezdése óta eltelt három hónap alatt már több mint 10 ezer, a világ minden tájáról beköszönő érdeklődő tisztelt meg látogatásával, és ez a szám napról napra növekszik – is megerősítenek. Nem hittem volna, hogy ennyien kapcsolódnak valamilyen módon Dixihez.

Abban igazad van, hogy voltaképpen magamról írok. Minden író ezt teszi. A festők, bármi is a deklarált témájuk, bármilyen stílusban alkotnak, mindig önarcképet festenek. Önportré valamennyi szobor, zenemű, színházi rendezés, színészi játék, film is. Akár ez a szándékuk, akár nem, a dokumentaristák is önarcképeket alkotnak. Persze az igazi írók, művészek önmaguk mellett, önnön tükörképükön át művük, vizsgálatuk tárgyát, ember esetében annak személyét is bemutatják, amennyire bárki képes bemutatni (képviselni) valaki mást. Nem hiszem, hogy mondjuk Hölderlin Empedoklésze jobban hasonlítana a kb. Kr.e. 490–430 között, a szicíliai Agrigentumban élt, a reinkarnációban hívő görög filozófushoz, mint az utolsó negyven évét Herr Zimmer asztalosmester thübingeni házának tornyában töltő, magát a görög Aranykorban élőnek képzelő német költőhöz.


Najmányi László: Hoelderlintum Tuebingen 05
Digitális kollázs, 2011
(Az idézet 888: 'LETTER TO=FROM BARDO' című tanulmánykötetéből való, III/7)

Akármennyit, akárhogyan vizsgálódunk, a teljes igazságot soha nem tudhatjuk meg, s bármennyire is sikerül megközelítenünk, még a valóság és a kutatási eredményeink közötti legapróbb, legjelentéktelenebbnek tűnő különbség is rejtegethet olyan, később megtalált információkat, amelyek összes addigi konklúzióink eldobására kényszerítenek. Képzeletünknek, szellemi utazásainknak azonban – ahogy ezt készülő könyvem Dixi, az utazó című fejezetének ezen a blog-oldalon közzétett részleteiben kifejtettem senki és semmi nem szabhat határt. Ha elég szellemi szabadsággal rendelkezünk, képzeletünk közelebb vihet bennünket az igazsághoz, mint a dokumentumok és tények. Ki merné azt állítani, hogy szociológiai felmérések, statisztikai adatok, tudományos igényű tanulmányok, akár levelek, személyes naplófeljegyzések felhasználásával pontosabb képet lehetne rajzolni a korabeli Dublinról, mint azt Joyce tette a valós helyszíneket, személyeket és történeteket saját képzelete játékaival szintetizáló Ulyssesében? Joyce Dublin-rekonstrukcióját saját személye, szellemi szabadsága, stílusa, humora, asszociációs képessége hitelesítette.
  
Kedves Dráma! Írod, hogy „mi Dixiről szeretnénk megtudni a teljes igazságot, persze lehetőleg kisebb hangsúlyt adva a rossz dolgoknak. Azokról inkább nem kellene ennyit írni, hanem Dixi jó tulajdonságait kellene kiemelni, mert azokról az emberek keveset tudnak.” Nos, ahogy fentebb már említettem, Dixi rendkívül összetett személyiség volt, ráadásul a többiekhez képest meglehetősen szélsőséges viselkedésű is. Mint mindenkinek, neki is voltak jó és rossz tulajdonságai, csak – nagy egyéniség lévén – az ő jellemvonásai sokkal láthatóbbak voltak, mint másokéi. Vakító fények és sötét erők egyaránt munkálkodtak benne, s az adott szituációk és pillanatnyi tudatállapota függvényében hol az egyik, hol a másik került előtérbe. Mint annyi géniusz, ő is egyszerre volt szent, szörnyeteg és esendő ember. A blogban és készülő könyvemben is igyekszem minél teljesebb képet felvázolni róla, nem fényezni, de nem is lejáratni őt. Úgy érzem, akkor gyaláznám meg emlékét, ha hallgatnék rossz tulajdonságairól, őrült, néha másoknak súlyosan ártó tetteiről, és igyekeznék idealizálni őt.

Köszönöm hozzászólásodat. Jobb nyíltan megfogalmazott, akár elitélő kritikát fogadni (még ha álnéven is írta az illető), mint a háttérben történő áskálódásokról értesülni. Kérlek, mindig írd meg, ha fontosnak találsz valamit Dixivel, a bloggal, vagy akár velem kapcsolatban. Tartalmától függetlenül örülök minden hozzászólásnak, hiszen ezt a blogot közösen hozzuk össze, s ha létezhet valóban interaktív módon, a potenciális olvasókkal együttgondolkodva megírt könyv, akkor a DIXI – Egy szabad szellem legendája biztosan az lesz. 


 
Palinkó Panni:
Köszönöm, hogy megvédtél. Igenis létezem, csak más név alatt élek itt Ausztráliában. Pontosan azért nem akarom, hogy a valódi nevem felkerüljön a blogra amit írtál. Pár éve a saját nevem alatt feltettem a netre a naplóm részleteit és pár fotót rólam, ráadásul az email címemet is megadtam, és elkezdtek jönni a zaklatások. Nem is akarom megmondani, hogy miket írtak a perverzek. Az egyik a címemet és a telefonszámomat is kinyomozta, aztán elkezdett éjszaka telefonálgatni. Először csak hörgött, szuszogott, lihegett a telefonba, aztán mindenféle trágárságokat suttogott a fülembe. Egy délután, amikor az akkori pasim éppen nem volt itthon, mert elvitte az állatokat a vásárba, a szemét állat meg is látogatott a pickupjával a farmunkon. Elkezdett dudálni a ház előtt, aztán feljött a verandára és dörömbölni kezdett az ajtón. Szerencsére van puskám a dingók miatt, úgyhogy megmutattam neki a szúnyoghálón keresztül. Gyorsan elszelelt és szerencsére azóta nem jött vissza, a telefonálgatást is abbahagyta. Szóval köszönöm, hogy megvédtél. Egyébként a Palinkó Panni nevet anyukám egyik meséjéből választottam, amit kislány koromban mindig mondott nekem, hogy el tudjak aludni. Palinkó Panni szép kislány volt, a Palinkó patak partján lakott egy kis gombaházban anyukájával, Palinkó Paulával, és testvérével, Palinkó Palival, akivel sokat játszott a patak partján és a domboldalon, ott a messzi Palinkóországban. Virágokat szedtek, pillangókat kergettek, a madarak énekét hallgatták. Aztán egy napon nagy vihar támadt és elvitte a gombaházat, így kezdődött a mese, amit azóta is kívülről tudok, és a lányomnak, Kingának is sokat meséltem kislánykorában, amikor nem tudott elaludni. Szóval élek, létezem, nem vagyok buta liba, csak kicsit habókos és sokat gondolok a Dixire.



Palinkó Panni szép kislány volt, a Palinkó patak partján lakott egy kis gombaházban...


Leonard Cohen: Hallelujah
Dal a 'Various Positions' című albumról
(Columbia/Passport, 1984)

Leonard Cohen: Hallelujah

Now I've heard there was a secret chord
That David played, and it pleased the Lord
But you don't really care for music, do you?
It goes like this
The fourth, the fifth
The minor fall, the major lift
The baffled king composing Hallelujah

Hallelujah, hallelujah, hallelujah, hallelujah

Your faith was strong but you needed proof
You saw her bathing on the roof
Her beauty and the moonlight overthrew you
She tied you to a kitchen chair
She broke your throne, she cut your hair
And from your lips she drew the hallelujah

Hallelujah, hallelujah, hallelujah, hallelujah

Maybe I've been here before
I know this room, I've walked this floor
I used to live alone before I knew you
I've seen your flag on the marble arch
And love is not a victory march
It's a cold and its a broken hallelujah

Hallelujah, hallelujah, hallelujah, hallelujah

There was a time you let me know
What's really going on below
But now you never show it to me, do you
And remember when I moved in you
And the holy dove was moving too
And every breath we drew was hallelujah

Hallelujah, hallelujah, hallelujah, hallelujah

Maybe there's a god above
All I ever learned from love
Was how to shoot at someone who outdrew you
And it's not a cry you can hear at night
Not somebody who's seen the light
It's a cold and it's a broken hallelujah

Hallelujah, hallelujah, hallelujah, hallelujah.
..

Najmányi László: Hallelujah
(Részletek a ’DIXI – Egy szabad szellem legendája’ című, készülő könyvből)

Hallelujah, Brothers & Sisters! Hallellujah! Kezdetben vala az ige, és bizony erős a szavak hatalma. Új világokat lehet teremteni velük, és más csodákra is képesek. Alighogy fentebb megírtam (l. a Dixi, a katona című bejegyzést), hogy a régi ígéretek ellenére nem kaptam meg a legendás kópé katonafotóit, hirtelen, váratlanul megérkeztek, Dixi egykori, 1962-ben és 1981-ben kiállított katonakönyveinek digitális másolataival együtt. A katonakönyvek másolatait nem adom közre, de íme itt vannak a fotók belőlük:



Fotók Dixi 1962-es és 1981-es katonakönyveiből
A katonakönyvekből kiderül, hogy Dixit 1962 áprilisában találták katonai szolgálatra alkalmasnak és 1963 augusztusában nyilvánították alkalmatlannak. Nehezen tudom elképzelni, hogy több mint egy évet kibírt volna a hadseregben, vagy hogy ennyi ideig tolerálták volna nem kifejezetten katonás személyiségét. Valószínűnek tartom, hogy 1963 tavaszán vitték el és pár hónap után, amibe esetleges intézeti kivizsgálása is beletartozott (az elmeháborodottsággal gyanúsítottakat a budapesti katonakórház pszichiátriai osztályán vizsgálták ki, a procedúra hónapokig eltarthatott) nyilvánították alkalmatlannak és szerelték le. Elképzelhető, hogy később, csaknem 20 év múlva gyógyultnak gondolták és 1981-ben újra be akarták sorozni – ezzel magyarázható a második katonaigazolvány kiállítása –, de behívás helyett, valószínűleg bizottsági vizsgálat után, inkább tartalékos állományba helyezték. A kétes egzisztenciákat, könnyebben rokkantakat, betegeket általában „Fegyveres szolgálatra alkalmatlan” minősítéssel helyezték tartalékos állományba. Ilyen minősítést kaptam én is. Hallelujah!, kiáltottam, amikor belevésték katonaigazolványomba a tekintetes vizsgálóbizottság minősítését, ami azt jelentette, hogy az egyetem elvégzése után nem kellett periodikusan bevonulnom hetekig, hónapokig tartó tartalékos továbbképzésre, viszonylagos békében intézhettem ügyeimet, amíg hatósági noszogatásra meg nem pattantam a néhai Varsói Paktum legvidámabb barakkjából.

Najmányi László katonai szolgálata idején...
1964
... és néhány hónappal leszerelése után, nem sokkal azelőtt, hogy a budapesti Kárpátia sörözőben megismerkedett Dixivel
1965

A DixiBlog az 5. oldalon folytatódik

_______________________________________________________
DixiBlog oldalak:
« 12 3 – 4 5 6 7 »

Blogger email címe: 
dixiblogger@gmail.com
Az emlékeket, fotókat kérem a fenti címre küldeni
A blogban található szövegek, kutatási eredmények, dokumentumok utánközlése esetén kérem az átvett anyagok forrásaként a http://dixiblogg.blogspot.hu/ -t feltüntetni!
Köszönöm!
Najmányi László